Ember tervez, Isten végez. Vagyis elhatároztam, hogy folytatom a Megasztárról való kritizálásomat, be is készítettem magam a plazma elé, és együtt számoltam vissza a műsor spotjával: 4…3…2…1… és talán ez volt a baj. Még egy óráig bírtam, majd leesett a fejem. Mint kisded a bölcsőben, úgy aludtam tévéfotelemben. Persze, lehet ez sima tavaszi fáradtság, de attól félek, hogy az addig látott egy óra hatott így rám.
Természetesen megkönnyeztem a kis riportokat a nehézsorsú fiatalokról, és módfelett csodálkoztam azon is, hogy mennyit változtak ezek a kisfiókák a dörzsölt stylistok kezében, ahogy módfelett örültem a húszpercenként beüvöltött nyeremények láttán is (talán csak az elektromos autónál gondolkodtam el kicsit), de, sajnos, nem töltődtem fel adrenalinnal se a zsűri promóciós szövegei, se a szórakoztatóipar sablon jelöltjei hallatán.
Arra még emlékszem, hogy Mester Tamás azzal bíztatta a versenyzőt, hogy valaha neki se volt tökéletes a hangja… Ez még a sokat látott Liptai Claudiának is sok volt, beszólt neki, de szerencsére mindenki mosolygott. Igen, mindenki happy, és boldog, ma már nincsenek olyan balhés versenyzők, mint a kezét törő Oláh Ibolya, a visszapofázós Gáspár Laci, vagy a szigorúságot depresszióval keverő Rúzsa Magdi. Itt mindenki csak nyerhet, kivétel vagyok én, de csak magamra vethetek, minek aludtam át a monstre műsoridőt. Annyi baj legyen, jövő héten egy liter feketeteával, szempöcökkel ülök majd a készülék elé.
Egy nappal később vigasztaltam magam. A Csillag születikben végre olyan zsűri ült le a fotelbe, akik nem feltétlenül promóciós szövegek blattolásával kívánják megoldani ítészi szerepüket. Puzsér fekete imidzse megfelel szigorúságának, Hajós humanizmusában sem kíméli az igazságot, Hernádi Juci meg annak ellenére őszinte, hogy színésznő. Pokorny Liát még nem tudtam bemérni, de semmi kivetni valót nem leltem megszólalásaiban.
Még megható pillanata is volt az első körnek. A prügyi duó, Babos Richárd és Dósa Krisztián olyan volt a média szénné világított stúdiójában, mint a szüzek a leszerelő katonák buliján. A testükön, a tekintetükön látszott, hogy nem ehhez vannak szokva, hanem ahhoz a sötét magyar valósághoz, amiben nem jó sem felnőttnek, sem gyereknek lenni. Sőt, abba a naiv hitbe ringatták magukat, hogy a tanulás fáradalma meghozza gyümölcsét, és tessék, láss csodát! Érthetetlen volt számomra is, hogy miképpen sikerült nekik minden manír nélkül szépen énekelni. Lehet, hogy még igaz a tétel, mely szerint a Megváltó nem belvárosban születik, és nem egy jacuzziban. Mondom, külön tisztelet a zsűrinek, hogy nem a kurrens antropológiai divathoz igazodtak, és mind igent mondtak rá. Ilyenkor mindig elérzékenyülök, és azt hiszem, mégis csak van remény.
Bocs. Tévedtem. Nincs. Láttam Kelemen Annát. Annácskát. Ugye, így kell mondani akkor, hogyha valakit a vágóhídon becéznek? Nem nézett ki valami jól. Még az a két nagy lufi sem izgatott fel, amit fújattatott magának. Akkor se takarta el az arcát. Amelyre azt mondták Faragóék maguk között (a vízilabdában régóta királyok vagyunk, és ők voltak az elsők, Csapó, Szívós, Faragó), hogy azt szeretném neked, ha megérnéd azt a kort, ahogy most kinézel.
Még visszatérek Annácska külső borítására, de előbb a belbecs. Fura mód, Anna nem volt buta, vagy azt játszotta, hogy nem az – nehéz eldönteni, mert többször hazudott a médiában –, mindenesetre sokkal értelmesebb volt partnerénél. Jó, jó, mondjátok ti, hogy nem volt nehéz, pedig Hajdú általában belegyalogol a másikba, még akkor is, ha ehhez el kell foglalnia egy rokkant helyét. Vagyis igazi profi, ebben a bulvárban mindenképp, mégsem azon röhögtünk, hogy Annácska feje kong, mint a vizes kanna.
Anna olyasmikről beszélt, amikről csak álmodhat, szerelem, társ, és belátta azt is, hogy az ember múltja meghatározza a jövőjét is, nem volt érdektelen amit mondott, kár, hogy a teste ellene mondott neki. Főleg a szája, amin kiejtette azokat a szavakat, amik még egy imában is szerepelhetnek. Szeretném, ha valaki nekem elmagyarázná, miért oly divatos a szopós malac száj, mert én nem tudom. És nem azért, mert távol állna tőlem az orális szex.
A végére puritán egyenességgel hadd mondjam. A baj az, hogy Kelemen Anna arcán ott volt az élete - hiába a smink, meg a fantasztikus stylistok -, aminek a mélyén egy kutya halála lapul, szimbolikus figuraként. Mondjuk ki, nem kell több öt évnél ahhoz, hogy valakiből a tévé zombit csináljon. Anna talán leléphet a tévéstúdiónak berendezett pokolból? Nem hiszem, nincsenek csodák. Illetve Michel Wilde.
