Hűvös novemberi tél tombol Szombathelyen, talán kedd este van. A szemerkélő esőt olykor ostromokban támadja a metsző északi szél. Ilyen időben nem csoda, hogy a városlakóknak olyan rossz a közérzete, hogy nem mennek le még közértbe se.
Csak hőseinket mozdítja valami belül; az otthon talált és elfogyasztott maradék pia és az elmagányosodás rémének furcsán robbanékony elegye. Kocsmatöltelékek, gyorsan önszerveződnek és keresnek maguknak egy még nyitva lévő, lehetőleg Isten háta mögötti becsületvesztőt. Mert mire jó az élet, ha a kalandnak sohasem jut benne szerep?
A belváros határában, ahol a jardok már inkább hanyagolják a karika száraz járőrözést is, betérnek egy helyre. A pultos lány kedves, az ital viszonylag olcsó, unikumízű, és súlyos gondolatokkal telt a hely. Sokan, sokfélét beszélnek, de igazán senki sem érti a másikat.
Ebbe a kocseszbe érkezik meg vacsoraidőben K. és P., az önszerveződő kör két oszlopos tagja, és úgy érzik, jobb mihamarabb túlesni az elsőn, jöhet a sör és tüske kombó. A pultnál maradnak. Jól esik néha támaszkodni, beszélgetni, míg az italok várják a sorsukat csendesen gyöngyöző poharaikban.
Abban a percben, amikor közös ismerősük, A. távolmaradását jelzi, H. pedig késik, két tizenéves lép a kocsmába. Tekintetük homályos, tudatállapotuk kérdéses, de egyből a pulthoz vonulnak. Köszönés nélkül kérnek két whiskyt. Mivel se józannak, se tizennyolcnak nem tűnnek, a pultos lány személyit kér a kiszolgálás előtt, s tudtán és akaratán kívül villámgyorsan eszkalál egy olyan konfliktust, ami nem volt ott a levegőben.
A két tekintetes delikvens kurvaanyázni kezd, s bár a lány próbálkozik elejét venni a további szóváltásnak, minden próbálkozása újabb kurvaanyázást szül csupán. K. igazságérzetét pillanatok alatt felpiszkálja a céltalan és indokolatlan káromkodás, így az egyik beherbálozott tini egy csontos csattanás közepette kicsit közelebbről is szemügyre veszi annak a deszkának az erezetét, amiből a pult készült.
A társa hamar K.-ra támadna, de az ehhez szükséges lendületet már P.-től kapja. Röpül, kényszerleszállást hajt végre, s mire irányba fordulna, már P. öklével találkozik az arca, másodpercek leforgása alatt négyszer-ötször is.
Ez idő alatt K. sem tétlenkedik, a pultra tekintő srácot a kabátjánál fogva vezeti az ajtó felé, mert a fejelés után eleresztett újabb kurvaanyázás ezúttal szakértő fülekre talált, és ha a fejébe nem is sikerült a jómodort beleverni, azért a fejét a környező berendezési tárgyakba igen.
Néhány perccel később tovább fogynak a sörök, a beherbálozott bálozók pedig valahol a sötét és hideg szombathelyi éjszakában próbálják megtalálni a helyüket, ezúttal már jóval szerényebben és halkabban.
Itt senki sem hős, és igazán áldozatok sincsenek. A szombathelyi éjszakák sokszor olyan szürkék, mint egy lakótelep a ‘90-es években. Mindenki bűnös, és mindenki áldozat is egyben. K. és P. jószándékú önbíráskodása éppoly kártékony lehet, mint a két beherbálozott tini magatartása, akik valószínűleg csak azért érezték magukat aznap este valakinek, mert sikerült valami illegális szerhez hozzájutniuk.
Persze, nem attól leszünk felnőttek, mert droghoz vagy piához jutunk, vagy meg tudunk verni valakit. Felnőtt valószínűleg ezek ellenére lesz az ember, amikor megérti, hogy miért volt szüksége rekreációs szerekre, vagy éppen miért nem. És, hogy mi a tanulság? Talán az, hogy: az élet tábortűz, néha eltapossák!
