Az időjárás folytatta az eddig megszokott sémát, ha a szombathelyi Weöres Sándor Színházba megy az ember, akkor esik az eső egész nap. Ezúttal a Hat szereplő szerzőt keres című darabra váltottunk jegyet. S volt egy prekoncepciónk, hogy az abszurdnak ígérkező előadás majd igazi „ereszd el a hajam” őrület lesz. De ebben tévedtünk.
A Weöres Sándor Színház ebben a tekintetben hű marad Luigi Pirandello eredetijéhez. Ami változik, hogy itt szünet nélkül és mindössze hét szereplővel adják elő a szerző által 14 emberre megalkotott darabot.
Persze a fő cél itt is, ott is változatlan, és ez a negyedik fal lebontása, azáltal, hogy nem egy kész művet, hanem az alkotási folyamatot viszi színre. Emellett pedig felszámolja a művészi teret, traumatikus jeleneteket alkot, atomjaira szedi a drámát, míg az idővonal töredékes marad. Ez utóbbinak az az oka, hogy Pirandello hitt abban, hogy az élet nem lineáris.
A Hat szereplő szerzőt keres egy rendkívül alattomos játék, és ezt folyton velünk űzik, mert a színpadról (kevés kivétellel) minden kifelé szól, koncentrált figyelemre kényszerítve a nézőt, és ezzel egyre mélyebbre és mélyebbre ránt. Mélyre térben, időben és érzelmekben egyaránt.
Az idő urai
Időben, mert végigvezet minket a színházcsinálás történetén, a sminkek a görög maszkokat idézik, a jelmezek pedig a különböző korokat, és az adott színészt bele is zárják a korra jellemző előadási formákba, ha úgy tetszik szerepzsánerekbe. Így Csonka Szilvia Mindenesként a vásári színház, vagyis a commedia dell’arte megtestesülése, eltúlzott gesztusaival, bohócszerű jelmezével és a kissé túlmozgásos karakterével. Ugyan van saját személyisége, de kényszeresen utánoz másokat, mímel, parodizál, mint a vándorszínházasok a középkorban.
Gyulai-Zékány István igazgatóként az angol reneszánsz színházat képviseli, de a „szereplők”; Domokos Zsolt, az Apa, Bálint Éva, az anya, Mari Dorottya a Mostohalány és Sipos László Márk a Fiú átlátszó ruhái már-már futuristák, ellenben a sminkjük a klasszikus görög színház maszkjait idézik meg. Őket látva pedig óhatatlanul is az 1988-as Szárnyas fejvadász juthat eszünkbe, és elkezd motoszkálni bennünk a kérdés:
álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?
Philip K. Dick kérdésére pedig a Hat szereplő szerzőt keres igyekszik megadni a választ. Mert bár a család helyenként gépies, azért vannak rendkívül érzelemdús megnyilvánulásaik, és ez arra enged következtetni, hogy a replikánsok is egy szebb világról álmodtak.
Téridő-kontinuum
Mélyre húz a térben, mert a díszlet nem túl bonyolult egy félkörív, rajta bábuk, fejjel, fej nélkül és a fekete függönyök körben. Jelzésértékű, ad valamit, de a többit a fantáziánkra bízza. Egy igazi üres vászon, amit a színészi játék tölt meg igazán.
Remek terepe ez a tér a színészeknek, akik élik is, s mivel a már említett stílusokon túl ez mozgásszínház is, amelyet Tarjányi Liza Madám Pacéja is hangsúlyoz latinos temperamentumával és könnyed spárgáival. Így kicsit a cirkusz, mint színházi műfaj is megelevenedik ezzel az artista számokat idéző részlettel.
Értelem és érzelem
És, ne legyenek kétségeink, hiszen a színpad megtelik minden jóval, és rosszal is, mert ahogy már írtam, ez egy alattomos darab. Vásári komédiaként kezd, s miután megragadott minket, már a torkunkat szorítja. Bár időről-időre visszatér a humor, az már csak lélegzetvételnyi levegőt jelent, hogy ne sírjuk el magunk, hogy ne üvöltsünk a fájdalomtól.
A helyzetkomikumokon túl, ez az abszurd darab a dráma legsötétebb, legfájóbb oldalát mutatja meg, ahol olyan bűnöket hordoznak a szereplők, amelyeket leírni sem lehet. A legnagyobb bűnöket, amelyeket ember csak elkövethet.
Közben pedig egy komplett érzelmi hullámvasúton száguldunk végig, megismerve a család történetét, hogy mit szeretnének az igazgatónak átadni, mi az, amit meg akarnak osztani a világgal, de leginkább velünk. A darab megdolgozza az ember elméjét, lelkét és jellemét is, mert mindig ott a kérdés, mi mit tettünk volna? Megálltuk volna a kísértést, vagy elcsábultunk volna? Kihasználtuk volna azt a lányt, a helyzetét és a helyzetünket?
S míg bennünk megannyi érzés kavarog, addig ez egyre inkább vizuálisan tárul elénk, hol pantomim, hol tánc/balett formájában. Helyenként újra meg újra megismételve ugyanazokat a mozdulatsorokat, ahogy a szereplők újra meg újra elkövetik ugyanazokat a hibákat, mert nem lehet ellenállni az egyre fokozódó kísértésnek. Ez a legédesebb gyümölcs, s ha egyszer megkóstoltad, folyamatosan epekedve vágyakozol utána.
A játékos időnek vége
Itt térjünk ki a színészi játékokra kicsit részletesebben, mert van miről beszélni. Szegény Csonka Szilviával megint elbánt a fodrásza. Ezúttal az égig érő tupírozott frizurát apró tincsekbe font, csomózott haj váltotta. Persze, a karakteréhez ez ismét remekül passzolt, mert hol férfit, hol nőt játszott, igazi mindenes volt, aki, ha kell, színész, ha kell díszletező, ha kell verőlegény. Végig önálló életet élt, mindig próbált mindent utánozni, mindenkinek megfelelni, és folyamatosan igazgatni a körülötte lévő világ apró részeit. Hol a függönyökkel babrált, hol kellékekkel, hol pedig a színésztársaival, megmászva őket, mintha csak valami emberszabású lenne, nem is ember.
A színpadon minden szabadsága ellenére a Mindenes mégis alárendeli magát az Igazgatónak, mindenkire rezonál, de igazából csak ideig-óráig találja az összhangot a többiekkel. Érdekes szerep, nem kevés mozgással vegyítve, de Csonka Szilvia jól hozza ezeket az embert próbáló, pattogó kis karaktereket.
Bár a Mindenes főnöke, mégis az Apával áll a legszorosabb viszonyban az Igazgató. Gyulai-Zékány István (Igazgató) és Domokos Zsolt (Apa) kettőse között olyan szinergiák vannak, amik minden kizökkentő tényező ellenére egyben tartják a darabot. Az, hogy ők ketten mindenféle hiba és megingás nélkül többször is egymás térdére ülnek, úgy, hogy nincs alattuk szék, az zseniális show-elem. Folyamatosan mozgatják a darabot, gombolyítják a történet szálát, szálait, és óraműpontossággal gravitálnak egymáshoz.
Ezzel szemben Bálint Éva Anya karaktere néha elveszik a színen, aminek az lehet az oka, hogy szerepe szerint gyászol, így néha sötétbe burkolózik, a háttérben marad. Próbálja védelmezni a fiát, akivel közös titkot hordoznak. Sipos László Márk a Fiú szerepében mindig menekülne, de a láthatatlan kötelék folyton visszatartja, ami sokszor a pantomimesek üvegdobozát idézi.
S míg mi azt várjuk, hogy ez a páros lassan megtörje a csendet, és megadja a kulcsot a dráma nyitjához, addig szép csendben Mari Dorottya, vagyis a Mostohalány kezdi el uralni az egész cselekményt. Eleinte a fura sikolyba oltott kacagásaival, majd a pantomim-játékával, ahogy egy nem létező gyerek fejét simogatja, de egyre jobban beránt minket a privát őrületébe.
A darab elején még kissé elnyomott, lázadni vágyó lány életében Madám Pace belépő tánca jelenti a váltópontot. És, amikor a színen egymásra talál ez a két karakter, ott felizzik a levegő. Tarjányi Liza (Madám Pace) Táncelőadása önállóan is megállná a helyét. Igazi femme fatale-ként tarol végig az előadáson, látványos belépő után kissé enervált távozás következik. Azonban egy dolgot még Tarjányi Liza számlájára kell írni, mert úgy tudott visszajönni, hogy azt nem vettük észre, pedig a hátsó ajtóknak van egy jellegzetes hangja.
De, térjünk vissza a Mostohalányra, mivel Mari Dorottya fokozatosan veszi át a főszerepet, ahogy rákényszeríti az Apát, hogy elmeséljék a lány megrontását, kettejük viszonyát, s végül a tragédia onnan szakad ránk, ahonnan nem is vártuk volna. A történet zárása felér egy atomvillanással, amibe belenéztünk. Nem tudtunk mást tenni, nem lehetett elkerülni, mert nem látjuk jönni. Csak megtörténik, és Mari Dorottya megint ellopja a show-t. Kiemelkedő tehetség, aki kézzel-lábbal tud gesztikulálni, s mindezt olyan játszi könnyedséggel, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Dívák és direktívák
Erre a fajta dívaságra pedig szükség van, mert bár a darab rendkívül erős, azért vannak üresjáratok, amit talán a rendezés számlájára lehet írni. Mindenesetre ez a Weöres Sándor Színházas adaptáció helyenként sántít, vagy úgy meg-megbotlik. Az élvezeti értékéből nem von le sokat, de egy 10 percet le lehetne faragni a játékidőből.
De, ez nem jelenti azt, hogy Kondákor A. Panka rossz rendező lenne, csupán bizonyos pontokon nem érzett rá az abszurdra, és túl hosszan tart ki olyan jeleneteket, amelyeket szimplán viccesnek, bazári szántak, de a dolog abszurditásához nem adnak hozzá.
Összességében, még a hibái ellenére is egy kiváló darabról beszélünk, amelyet jó szívvel ajánlunk mindenkinek. Azonban arra készülni kell, hogy ezt utána meg is kell beszélni, mert annyira tömény, és annyira sokkoló, főleg a vége. És ezeket a beszélgetéseket akár a Weöres Sándor Színház is megszervezhetné az előadások után a Krúdy Klubba a rendezővel, meg azokkal a színészekkel, akiknek a darab végén erre még marad energiájuk.
