Idén tavasszal vált meg a Magyar Televízió Híradójának székétől D. Tóth Kriszta. Egészen szeptember végéig nem is lehetett tudni, milyen minőségben folytatja, akkor azonban szárnyra kapott a hír, hogy saját talkshow-t kap, az M1 minőségi bulvárosításának jegyében. Az első adást most kedden vetítették le, és kíváncsiak voltunk, képes-e a hosszú idő óta érdektelen és nyikorgóan régivágású köztévé valami frissre és üdére, úgyhogy megnéztük. Nem gondoltuk volna, hogy ez a kérdés - mint később kiderült - a készítőkben is felmerül, és még külön műsorelemet is szentelnek neki.
De ne szaladjunk előre, mert előbb még itt a főcím, amitől meg is ijedtem kicsit: olyan, mintha egy operatőr egy fél délután végigrohant volna Budapesten rögzíteni pár közteret, majd az utómunkás csávó ráhegesztette pár helyen a fluorzöld színű DTK feliratot (ez a betűszó a show rövidítése, ami engem minduntalan a jó öreg kazettamárkára emlékeztetett, még a tipográfia is hasonló).
A stúdióra már több időt szenteltek, van itt színesnégyzetes szőnyeg, terebélyesedő kanapé, megtört fémrúdon belógó lámpa, illetve egy üvegházszerű rácsozatba simuló, dominánsan kék háttér, nehogy a nyugalom megzavarására alkalmas legyen. Igaz, a DTK felirat meg úgy virít, mint valami erőszakos szponzorlogó.
Felvillanyozva és létező lábakkal
Kriszta pedig épp a közönség soraiba simulva, a műsor logójával megegyező színű felsőjében kezd monológjába, vidáman és felvillanyozva közli, hogy felkészült a "jé, lába is van" típusú megjegyzésekre. Bár egészen gördülékenyen gyújtja be a rakétákat, az izgalom tapintható a hanghordozásán, ezt el is ismeri: nagyon-nagyon felkészítették, hogyan ne izguljon, de "miért ne izgulnék, ha nem vagyok hozzászokva, hogy a nevemet embernagyságú betűkkel írják ki egy tévéstúdióban?" Ezzel nyomban jó sok szavazót szerzett magának.
Majd bemutatja két állandó segítőjét, akiken kissé meglepődünk: egyikük az Index.hu tech-bloggere és a Városban blog egyik szerzője, Magyarósi Csaba, aki a webes jelenlétért felel, a másik az MR2-ből ismert Kertész Richárd, aki aláfestő zenéket kever a show alatt. Két újítás: az első mindenképpen üdvözlendő, hiszen a show bivalyerősen van jelen a Facebookon - az emberek rá is ugrottak a nagy lehetőségre, hogy a műsor háziasszonyának írjanak -, a másik egyelőre szimplán idegesítő, még ha ő is mondja azt mindig a Petőfin, hogy "nagyon zene." (Lehet, hogy pont ezért.)
Fricska a köztévés múltnak
Aztán jön az, amit már megelőlegeztünk, egy kis MTV-s önreflexió, ritka történelmi pillanat: bejátszanak egy felvételt, amin megmutatják, milyenek nem lesznek - Kriszta dohos barna kosztümben, vendégei naftalinszagú barna kardigánban beszélnek a könyvtárba vissza nem vitt könyvek sorsáról. Tényleg szellemes.
Aztán persze az jön, milyen lett inkább a show, és nekikezdünk. Érkeznek a vendégek, először Csányi Sándor, akivel lazán indul a csevely, természetesen az ilyen showkban megszokott, előre lebeszélt témákkal, Krisztából kibújik egy kis naiv poén, nem baj, belefér. A színész beszédtanárának meghívása jó húzás, főleg amikor rászól az egykori tanítványra, hogy na hé, már megint hadarsz.
Kicsit kár, hogy a show innentől kezdve lejtmenetbe vált: a chilei bányászt egy idő után kicsit soknak érezzük (se nem volt elég megrendítő, sem elég ütős), az ütőhangszeres csapatnak meg már a nevét is hamar elfelejtem, annyira semmitmondóak. A nagy elődnek, Friderikusz Sándornak alighanem lett volna egy-két szava ahhoz, hogyan is kéne mindezt, de mondjuk a közönségen észlelhető, általánosan rezzenéstelen faarc sem segített sokat az ügymeneten. Sziporka és elán, ezek a szavak ugranak be, mint életben tartó - és itt a vége felé egyre ritkuló - elemek.
Első adás, egy óra - ennyiből hosszútávú következtetést nem vonnék. Az már most látszik, hogy D. Tóth Krisztának nem csak a kemény háborús hírek, de a légies párbeszéd is jól áll, az emberek szimpátiáját is élvezi, a vendégek kiválasztásán és a dramaturgián dolgozó háttércsapatnak azonban még meg kell ráznia magát, ha a felszínen akarja tartani a hype-ot. Folytatás két hét múlva, mi bizakodunk.
