Csütörtök este, a szombathelyi MSH környéke bedugult, parkolóhely nincs. A bejáratnál tömött sorok, a betonhodály színültig telik, egy biztos, minden jegy elkelt. Udvaros, Básti, Cserhalmi és Kulka. És két kultikus lemez a nyolcvanas évek közepéről: az Átutazó, és a Hallgass kicsit. Maga a zeneszerző, Dés neve önmagában is lehet akkora csáberő, amiért úgy tűnik még mindig érdemes kimozdulni. Idősebb, őszülő halántékok várakoznak, tán ők az érintett „korosztály”, vagy csak ők alkotják tömegesen a Csákányi bérleteseket. A huszonévesek és a harmincasok már kevesebben rajonganak, vagy csak elvesznek a tömegben.
Az első akkordok után megijedünk, a belépő, a Szerelemről című dal nehézkesen indul: hangos a zene, túl nagy a hodály, az egymás után színpadra lépő színészek alig találják elsőre a hangot. Még Udvaros hangja is hamiskásan cseng elsőre, nemhogy Cserhalmié, aki bájosan esetlenül mozog. A hatvan éves Kossuth-díjas színész kölykösen kezét zsebre vágja, de már nem az a sármos vagány, aki generációjának kultikus férfialakja volt. Neki áll legkevésbé jól ez a régi szerep, kinőtte a dalokat. A vadabbakat legalábbis. Ahogy telik az idő, úgy oldódik, lazul ő is. Csodaszépen mondja-suttogja-dalolja el például a Hosszú menetet.
Harmincas-negyvenesek beleborzongunk, ahogy egymás után jönnek, napokig elhallgatnánk: Hóesés, Aki úgy tudott bejönni, 10 kicsi bűnjel, Akarsz e?, Gyönge hely, Nagy utazás. Hiába szép…
Udvaros Dorottya leheletnyi sminkkel, ki hinné, már ötvennégy éves, most is sugárzik, megmaradt természetes ereje. Ha kell tüzes, elég ha libben szoknyája szegélye. Máskor szinte eltűnik. Becsukja szemét, feloldódik a zenében. Azért a magas hangok neki sem mennek úgy, néha kell a háttérvokál.
Básti Juli nőies vadságán sokat koptatott az idő, érett asszonnyá lett, lágyabb, finomabb hangszer, de még most is, ha kilép a színpadra, annak súlya van. Szép, elhisszük neki, szívből jönnek ezek a régi „kancás” dalok.
Kulka a kakukktojás, neki nem szerzett zenét Dés, és nem írt szöveget Bereményi. Viszont ötvenesen is tud sármos lenni, süt a kisugárzása.
Fújjuk és imádjuk ezeket a dalokat
És Bereményi lírája: három percbe sűrített drámák röpke légyottokról, az apró bíbor bűnjelekről, a csókok ízéről, és a se veled se nélküled kapcsolatokról. Előadásukhoz színész kell, egy kalap, egy szék, és egy ajtó, és kész, ennyi elég.
Mintha egy képzeletbeli albumot lapozgatnék:
Sétálj, sétálj az ujjaddal, fekete fehér Botladozz el feketétől a fehérig, játssz nekem. Botladozz csak feketéről fehérre velem, Játszd el azt, hogy játszd el azt, Hogy tudsz még nekem játszani…
– Egy házibuliban, a nyolcvanas évek derekán járok, tizenéves bölcsességemmel mosolygok az „öregeken”, a mostohanővérem harmincadik születésnapját ünnepeli. Gyertyafényben, összebújva, műbútorok közt, a panel félhomályában.Minden utcasarkon, csak terólad hallok, Azt beszélik, van néhány gyereked. És még azt is hallom, minden utcasarkon, Nős vagy, és az asszony nagyon szeret.
– üvöltjük egy kispolszki hátuljában, hárman nyomorogtunk ott, én, az első szerelem, és az első nő, akire később haragudnom kellett.
Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet. S nem halunk meg…
– egy barátság kezdete, két elhagyott szőke diáklány zokog barackpálinkával a kezében egy főiskolás bulin…És bármelyikünk, akinek már van múltja, folytathatná… (Aki kihagyta a koncertet, az országos turné elkövetkező állomásain még bepótolhatja.)
