Az ősök emlékének ápolása egyidős az emberrel. Vannak korok, amikor ez az érzés felerősödik, máskor meg elhalványul. Több évtizeddel ezelőtt hallottam azt a mondást, aminek értelmét igazán felnőttként értettem meg.
Az ember háromszor hal meg. Először, mikor megszületik. Másodszor, amikor eltemetik. Harmadszor, ha elfeledik.
Nehéz, de együtt kell élni a tudattal: megérkezünk, elindulunk a zarándokúton, és végleg megpihenünk. A hiedelmekkel ellentétben a temető is él.
Igen velünk, emlékeinkkel, a természettel. A városszéli rég bezárt temetőben sétáltunk és megérintett bennünket az elmúlás és az élet kettőssége. Már a vasból készült bejárati ajtón feltűnt a rég hiányos felirat. Szomorú az omladozó épület, a földön fekvő kereszt és síremlékek, a fedetlen kút látványa. Szembesültünk a valós ténnyel:
Az ember háromszor hal meg. Harmadszor, ha elfeledik.
