Olyan szépen hangzana, ha leírhatnánk, hogy a világ tegnap este Bakura figyelt, de hát nem így volt. Az Eurovíziós Dalverseny inkább tűnik egy vidéki művházas tehetségkutatónak, amit diplomáciai szteroiddal felpumpáltak, mint komolyan vehető nemzetközi megmérettetésnek - és erre bizony több bizonyíték is akad. Kezdjük azzal, hogy 1988 óta nem termelt ki magából egyetlen említésre méltó világsztárt sem - Celine Dion akkor Svájcot képviselve indíthatta be nemzetközi karrierjét, és előtte is csak az ABBA tudott nagyot pukkantani 1974-es szereplésével. A legjobb előadók tehát inkább a közelébe sem mennek a dalparádénak.
További sokat mondó tények, hogy a jelentős zenei világeseményekre mindig rákoncentráló, mérvadó zenei szaklapok és webes magazinok gyakorlatilag ügyet sem vetnek az Eurovízióra, a mezőny jó harmada pedig inkább valamiféle vicces-bohóckodós dallal készült - egy percig sem véve komolyan a show-t, többszázmillió néző ide vagy oda.
Osztrák popó, montenegrói euroszkepticizmus
A legszórakoztatóbb előadások tegnap este is azoké voltak, akik görcsölés nélkül a rekeszizmokra bízták magukat: ilyen volt a Mr. Bean és Sacha Baron Cohen szerelemgyerekének is beillő izraeli kobold és zenekara, az Izabo, a meghízott Eperjes Károly-küllemű montenegrói Rambo Amadeus, aki pont annyira volt komoly, mint a neve, vagy személyes kedvencem, határszomszédaink produkciója, a segg iránti elköteleződésről reppelő Trackshittaz:
Rajtuk kívül többnyire csak olyanokat láttunk, akik vagy annyira jelentéktelenek voltak, hogy az ember három perc múlva nem is emlékezett, hova tűnt az elmúlt három perc az életéből, vagy annyira kínosak, hogy azt még egy céges karaoké sem bírná alulmúlni - a mélypont mindenképpen a konfekciós ruhabolt eladóinak öltözött lettországi nőegylet és a legparasztabb produkciót bemutató Svájc volt.
Bőrdzseki, borosta, Baku
Hát ebbe a spektrumba vállalta be magát a Compact Disco, eleve azzal a hátránnyal, hogy ők viszont a többséggel ellentétben komoly zenekarként mentek oda, komoly tétmeccsként kezelve az egész hacacárét - a dalfesztivál hivatalos Twitter-csatornáján róluk külön meg is jegyezték, hogy mennyire idegesek.
És bár Walkó Csaba heves mikrofoncsavargatással kezdett bele a meg-meginogó énekbe, végül egészen tisztességesen belerázódtak, még a laptopállvány is majdnem ledőlt egy pillanatban. Amellett, hogy még mindig fenntartjuk velük kapcsolatos korábbi állításunkat, miszerint egy "hallottam már valahol" jellegű középszerűségbe csúszó dallal készültek a versenyre, ehhez most azt is hozzá illik tennünk, hogy ezt viszont hatékonyan adták elő (még akkor is, ha az Ákos gitárosaként megismert Szakos Krisztiánt csak mutatóba tették oda maguk mellé, húrpendítés ugyanis egy darab sincs a Sound Of Our Hearts-ban).
Az előadás annyira a helyén volt, hogy talán még néhány Coldplay-rajongó angolt is sikerült megingatni, hogy ne a bádogember-uniformisban fellépő, Legolas-leszármazott ír ikrekre küldje az SMS-t. Aggodalomra azonban semmi ok, az Eurovízión nem a tehetség, hanem az aktuális világpolitikai rokonszenv választja a nyertest - jaj, szegény görögök! -, így a Compact Discónak is van még pár éve, hogy kiforrjon, és ne ügessen el vele a ló idejekorán.