Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére. További információ

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

"Felrázni a várost" - Megnyílt Takács Lilla díszlettervező kiállítása a WSSz-ben

Február 24-én, hétfőn a Weöres Sándor Színházban nyílt meg Takács Lilla díszlettervező kiállítása, melynek megnyitására Prieger Zsoltot kérték fel.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

A zenész-producer-újságíró betegsége miatt nem lehetett jelen, szövegét Alberti Zsófi színművész olvasta fel. A szerző a nyugat.hu-nak ajánlotta fel közlésre a megnyitó szövegét.

Prieger Zsolt: Takács Lilla, a térteremtő

(kiállításmegnyitó)

A díszlet nem díszlet, a szerep nem szerep, a színész nem színész - mondhatnánk Pilinszky modorában mai tárgyunk, a színház kifürkészhetetlen abszurditásáról.

Mert az itt felsorolt fogalmak és szereplők legtöbbször csak annak látszanak, amiknek gondoljuk őket. Ennek értelmében Önök akár vissza is kérdezhetnének: a színház akkor nem is színház? Meggyőződésem szerint nem. Sokkal több annál. Javaslom, mondjunk helyette inkább ilyeneket, hogy: nyilvános vérpadravonulás, taxibanvajúdás, élet-halál-megszületés-kivégzés-feltámadás 2 órában, szürreális passiójáték, vagy bármi mást, de az biztos, hogy ezek egyike sem létezhet tér nélkül. Tér nélkül lehet szép szó vagy okos mondat vagy esti mese, később meg szerelmes vallomás, de nem “színház". Véletlenül sem az.

A színház díszlet, látvány, megálmodott és megvalósított tér nélkül halott vákuum, Armageddon utáni világ, elhagyott bolygó, disztopikus nyelv, unalmas játék. Berendezett tér nélkül nem létezik "színház".

Weöres Sándor Színház

Berendezett? Inkább belakott. Belakott? Inkább teremtett, szakrális valósággá pofozott idea. Mert szakrálisnak látom az invenciózus látványtervező által berendezett tereket akkor is, ha az előadás tárgya amúgy egyáltalán nem "vallásos". Mert igazából az alkotó gyökérzet-esztétikája az, ami rapid módon szakralizál, s abban a pillanatban, amikor éppen választott tárgyaihoz nyúl, legyen az polc, pokol tornáca, nagykabát, tengerre kitárt ablak, cigarettafüst, szétszakadni készülő vánkosként beúszó felhő, messzi, Caspar David Friedrich ecsetjére való táj, vakító nap, egy gyerek váratlanul felnagyított arca, vagy bármi, amit éppen berak a térbe. Berak, s amit berak, az az élettelenből - ahogy a Takács Lilla által teremtett színpadokon látom, - élővé válik. Teremtett világot hoz létre, amely lélegzik, mintegy genezist indítva a 4 fal közé.

Ilyen teremtő, kreatív tervezőnek látom őt. Egyszerre fantaszta és pedánsan alkalmazkodó. Gondoskodó, mint egy anyatigris, ez idézet a férjétől, aki meg nemcsak a társa, gyermekei apja, de barátja, gyermekkori pajtásából együttgondolkodó partnere-munkatársa, szóval a jó látványtervező, mint minden jó látványtervező, nem érzi jól magát egyedül. Csapatban gondolkodik, mint minden színházi szakember. Hallottatok már magányos vagy embergyűlölő színházi szakemberről? Én mondom nektek, halálra van ítélve. S ha már csapatjáték: mindegy, hogy látványtervező-díszlettervező a rendező vízióját nagyítja fel vagy hozza le a földre, vagy netán kitalálja a teljes víziót szőröstül-bőröstül és azt ajánlja fel tálcán a rendezőnek megvalósításra, ez mind tökmindegy, hiszen valójában egy missziója van: nemcsak hatásossá, de még inkább igazzá tenni az előadást.

Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház

De mi az, hogy igazzá? Felfokozott valósággá, álombeszéddé, ahol a kimondhatatlan napvilágra kerül, amiről a csecsemők és halnikészülők tudnak a legtöbbet. Meg azok, akik pontos fanatizmussal végzik a munkájukat. Mint Lilla.

De az meg nem munka, hanem inkább pusztító tűzvihar, persze megfigyeltem, hogy ezek a mániákus vizionáriusok, a “térteremtők” természetesen vannak annyira szerények, hogy mindezt munkának hívják vagy szakmának és véletlenül sem missziónak, világmegváltásnak vagy térteremésnek. Ezért szeretjük őket. A praktikus, centire kikalkulált misztikájukért.

Takács Lilla tudja, hogy a színház - szigorúan jó értelemben véve és főként egy magafajta, térmisztikára nagyon is fogékony embernek - nagyon is fertőző közeg. Múltkor mondta is nekem, hogy “érted, bekerülsz egy közösségbe, és azon kapod magad, hogy többé már nem akarsz kiszállni, mert teljesen beszippantott”. Tudja azt is, hogy "a színházat annyira becsülik meg, mint amennyire úgy általában megbecsülik a kultúrát egy adott országban.” Hogy mennyire becsülik meg, döntsétek el ti, döntsék el Önök.

A színház nem csupán szórakoztatás, de a Takács Lillák számára vállalás is meg mánia is, és képzőművészet és építészet és zene és kommunikáció. Ami reagál arra, ami körülöttünk van-volt-lesz, ami vitázik, ami nem hagy nyugtot. A színház tanítani és tanulni szeretne, folyton fejlődni. Szombathelyen a vállalás, a fejlődés és tanulás még komolyabb misszió, mint máshol, tudjuk jól. Szombathelynek "nem hagyni nyugtot" egyáltalán nem egyszerű és kényelmes feladat. Felrázni a várost, főleg ittmaradni - nos, ezek olyan tevékenységek, amelyek előtt emelem tisztelgő kalapom.

Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház

"Tudod, talán a ‘megtanulni megérteni egymást, a kiegészíteni egymás a gondolatait ' - ez lenne valójában a színház” - gondolkodott el hangosan díszlettervezőnk e kiállítás építése közben, amikor a színház kontextusáról és a rendezőkkel való kapcsolatáról kérdeztem. (Személyes lábjegyzet: egy éve együtt is dolgoztunk, furcsa, orosz darabban, excentrikus olasz rendezővel, ő a tér, mi a zene, de mindketten szeretjük a kihívásokat, úgyhogy egyből barátok is lettünk.)

Lilla nem szereti a korabeli környezetet újrateremteni. Színpadán az üres, tiszta tér, a funkcionális minimáldíszlet, a karakter kitalálása a lényeg, aminek során színész-rendező-jelmez- és díszlettervező közösen kezd el főzőcskézni a színházi alkimistapulton.

Lilla minimalista, pontos és átgondolt. Mindez óriás kihívás. A minimalista terek sokszor “bonyolultabbak”, mert egy-egy gesztussal kell megoldani mindent. Tudni kell bennük tömöríteni, sűríteni a lényeget. A letisztultsághoz arányérzék kell, mert a színek és a formák miniatűr részletei gigantikus szerepet kaphatnak a színpadon, de egy túldíszített látványnál akár el is sikkadhatnak a részletek. De mit csináljunk, ha hősnőnk egyszerűen nem érzi jól magát a túldíszített közegben. Szeret kutatni és megtalálni egy izgalmas anyagot, amiből akár az egész díszletet felépítheti. Számára az az igazán érdekes, ha valami olyasmi kerül a színpadra, ami meghökkent, ami belehelyez egy hangulatba, akár olyanba is, igen, mintha csak álmodnánk az egészet. A múltkor egy olasz sorozatról beszélgettünk telefonon és jól emlékszem a szavaira: "szeretem, mert olyan az egész, mintha mi álmodnánk benne mindent".

Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház

A fejében az álom, de a fény is, és innen már csak egy ugrás egy-egy előadás színkódja. Egyből tudja, mi lesz a színek sztorija a történet “fényében", a rendezővel már az első találkozáson szereti megfogalmazni, hogy mi az a szín- és fényhangulat, ami uralni fogja majd az alkotást. Lilla aztán ehhez igazodik, sőt, képzeljék el, általában ilyenkor otthonra is ilyen tárgyakat vásárol, ezekkel és ezekben él a családjával. Szereti a szokatlan színeket, a kicsit elidegenítő árnyalatokat, a fémes dolgokat, szereti, ha a pasztell színek között van egy-egy hivalkodó, szinte zavaró élénk is, ami látszólag megzavarja a nyugalmat, de szereti a gyárakat meg ezt a megfogalmazhatatlan szombathelyi életérzést, mert ez az egész fura joyce-i, viráglipóti világ innen, helyből indul, a többi élmény, ahogy sokunknál szintén, csak rátapadt minderre a “szombathelyiségre".

Takács Lilla tereinek nemcsak fizikája, tapinthatósága, de metafizikája is van. Terei nemcsak funkcionális és naturális terek. Sokkal inkább költőiek. Hol andalítóak, hol hátborzongatóak, hol nyomasztóak ezek a terek. De a lényeg itt is az: a benne mozgó színészeket inspirálja leginkább, számukra működjön a legjobban a díszlet! Volt már olyan tere, ahol annyira kényelmetlenül érezte magát a színész, lába alatt a kavicsokat és az egész ránehezedő teret, hogy mindez elkezdett hatni a karakterére és így talált rá arra az attitűdre, amit díszlet nélkül talán még most is keresne.

Ilyenkor lesz az, hogy élni kezd a színház, és erre gondoltam az elején, amikor azt mondtam, ha van az a misztikus egymásrahatás, amikor a szerep igazából már nem szerep, a színész már nem színész, a színház pedig rég nem színház.

Hanem valami sokkal több.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is facebook messengeren ide kattintva vagy emailben: jelentem@nyugat.hu
Hirdetés
Hirdetés

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Kultúra

Hirdetés