Be kell vallani a kudarcot is. Hosszú kritikusi pályafutásom sötét gödrébe buktam, amikor azt ígértem a szombathelyi polgároknak, hogy végéig kísérem a Megasztár 342 döntőjét. Nem megy. Megint leültem a plazmának nem mondható tévém elé, de úgy tűnik, ezen a pénteken, ami tizenharmadika is volt, megint nem volt szerencsém. Vajon ez mentális állapotommal, vagy azzal függ össze, hogy rendkívül gyatra a promóciós zsűri, és az énekesek?
Viszont szerfelett élvezem a Csillag születiket, és ez köszönhető a saját magát adó zsűrinek, és a versenyzőknek. Megint Puzsér az, akit valószínűen már sokan utálnak, én meg nem. Mindig is hajthatatlan ítéletmondónak ismertem, most sincs ez másképp. A túlzásokon is rötyögök ("a jóízlést én képviselem a zsűriben", "rohadjon ki a szívem, ha tovább engedem"), ahogyan pozitív megnyilvánulásaiba is könnyű belehalni ("figyelj, semmi baj, egészséges vagy, nincs háború, nem jutottál tovább").
De azért is fontos ez, mert a tehetségkutató versenyek simán átcsúsztak az értéktelenség limbóhintó léce alatt, amikor fontosabbnak érezték a promóciót, a showt, a nézők manipulálását a verseny helyett. Nem tudom, miért gondolják a tévés mogulok, hogy a nézettséget csak a bulvárosodás adhatja meg, egy biztos, sikerült nekik Magyarországon a politika színvonalára süllyeszteni a televíziós kultúrát. Ezek legmagasztosabb pillanatai, amikor a családtagok sírnak, vagy azért, mert tovább jutott a gyerek, vagy azért, mert nem. Amúgy lehet, hogy azért bőgnek, mert kontraszelektív társadalmunkban már csak a virtuális képernyő az a tér, ahol egy tehetséges embernek esélye van érvényesülni, a nagy társadalomban inkább a rokonsági származás, a középiskolai barátság, és egyebek számítanak.
Nézzük a történéseket. A döntőben csak tizenkét produkció mérkőzhet meg, így a nagy merítésből a zsűri önkényesen (ezért jó az abszolút hatalomnak lenni) kiszórt egy tucat olyat, amit a múlt héten még lájkolt. Külön örömöt okozott, hogy a hétéves roma srácot, aki elektrobugi táncban valószínűen verhetetlen, kidobta. Én nem szeretem, ha az éjszakai szórakoztató piacon gyerekek dolgoznak. A gyerek nem azért van, hogy a személyiségét megnyomorítva valakik pénzt, mi meg vidám perceket nyerjünk rajta. Tudom, hogy minden csak idő kérdése, lehetek én is még pedofil, de legalább a kamaszkor végéig szabadon hagynám a gyerekeket a profit ellenére is.
Negyela Bernadett most is veszélyben van. Hihetetlenül természetes módon énekel, amit kemény munkával még tönkre tehetnek. Azt se tudom, hogy miként fogja bírni a pszichés terhelést, minden esetre, amikor meghallotta, hogy tovább jutott, azonnal ezer darabra tört a mécses, amit megértek. A baj az lesz majd, ha már nem sír, és száraz szemekkel veszi tudomásul, amikor visszagyalázzák, sajnos, ő még túl fiatal, de előtte az egész jövő. A zsűri bölcsességét mutatja, hogy Szirota Jennifert is tovább juttatta, rendhagyó módon, mert a lány megverte kamasz kis ellenfelét, egyszerűen többet tud az éneklésről, de ő nem annyira bájos, puszinyuszi, ahogy előbb írtam, a látványszerűség teszi tönkre a tehetségkutató showkat.
Szénné izgultam viszont magam, hogy mi lesz Mészáros János Elekkel. A túlsúlyos, János Vitézre hajazó bajuszt viselő autodidakta operaénekes a stylistok rémálma lehet. Bölény típus, nem látszik rajta izgalom, de az se, hogy hisz abban, amit csinál. Ennek ellenére akkorát énekelt, hogy befostam, különösen a végétől, ahol tuttiban megcifrázta, még a feje is belevörösödött, de érthető, mert hamis hang nem hagyta el a torkát. Pedig ebben a magasságban már oxigén hiánytól küszködnek a kicsik. Ellenfele legnagyobb baja az volt, hogy profi volt, de semmi több. A baj az, hogy profiként sem tud Nagy Krisztina érvényesülni az életben? Miért? Hisz 89-ben arról szólt a rendszerváltás, hogy most másként lesz. Bízzunk abban, hogy ennyi nyilvánosság is segít neki.
Hihetetlen, de majdnem láttam egy versenyt, amiben tökéletesen elégedett voltam az ítészek döntésével. Nagy Lajos rapper, történelem tanár pont annyira volt jó, amit az én ounderground lelkem polgáriban elvisel, és azonnal szerződést kínálnék neki. De ellenfele, Plazma fogalmazta meg a lényeget, Lajos arról énekel, ami körülötte van, míg ő arról, ami belül. Igen, a rappben fontos, hogy higgyél a belső világod transzparenciájában, mert ez által vagy hiteles. Nagy Lajos inkább a költészet fele csúszik, ami jó, de sokkal kisebb a tábora. Különben is, ne csináljon úgy, ekkora versenysúllyal a színpadon, hogy beintem a ritmust az éhező kórusnak, mert az furi, viszont tessék verseket írni, mert azok jók,és abból mindig kell az utánpótlás.
A „majdnem” láttam megszorítást pont a táncosok miatt használtam. A Pixel Team variációzus, gazdag, és szakmailag nehéz elemekkel teletűzdelt táncot mutatott be. Talán az lehet az oka, hogy mégis a latintáncosok jutottak tovább, hogy a műfaj még mindig ismeretlen Magyarországon. (Pedig, milyen sokat tett érte Szabó Görgy, a Trafó leváltott volt vezetője, a fizikai színház világban látható produkcióit mind elhozta hozzánk. Most már nem lesz ez így, köszönhetjük a homofób Tarlósnak.) Puzsérnak szólnia kellett volna, nem szólt, de az is lehet, hogy kivágták a gyáva tévés kollégák, mert azt érzem, hogy manipulálják rendesen az anyagot. Ők már ilyenek, de elképzelni sem tudom, hogy a Latin karnevál miként fog adásról-adásra megújulni.
Na, ez jó volt, maradjon ilyen, mert ha beüt a modorosság látványstúdiója, én megint bealszom. De Pokorny Liát leszámítva nem félek ettől.
