Mark Wahlberg 1990-es évektől tartó filmes pályafutásában egymást váltják azok a darabok, amelyekben vagy egy nagyobb húzónév mögött/mellett, esetleg egy csapat tagjaként hozza az átlagos kinézetű, kisfiús és naiv keményfiút, hol pedig ugyanezt szólóban adja elő. De azért az igazi nagy áttörés, az ő személyiségére kitalált kasszasiker-sztori valahogy eddig váratott magára. Most sem biztos, hogy ennek vagyunk tanúi - de úgy néz ki, a legközelebb ehhez a ponthoz a tavalyi Csempészek csempészték ajánlónk hősét.
A film ráadásul azoknak a hollywoodi produkcióknak a sorát gyarapítja, amelyekben a Katrina hurrikán által meggyötört és lassan magához térő New Orleans sajátos, sűrű déli atmoszférája is szerepet kap. Ebben a városban kezdődik ugyanis főszereplő Chris Farraday kálváriája és pokoljárása. A Keresztapa-filmek családi eseményeinek hangulatát kortárs kisrealizmussal fűszerező nyitó jelenetek persze még nem a későbbi első, második és sokadik vérre menő játszmáról szólnak.
Megszólít a mút
A korábbi csempészlegenda Chris ugyanis éppen barátja ( Lukas Haas) esküvőjén ünnepel. És bár régi kapcsolatai közül többen is környékezik az este folyamán, a férfi érti mit jelent neki és családjának, hogy le tudta zárni törvényszegő múltját és tiszta lappal új életet kezdhetett. Riasztórendszereket szerelő vállalkozása van, szerető felesége ( Kate Beckinsale néha majdnem elhihető alakítása) és két lelkes kiskamasz fia.
Természetesen az idill (a bűnfilmekben megszokottan) törékeny. Megroppanását és hosszan tartó vezeklést ezúttal Chris öccse, Andy ballépése és aránytévesztése okozza. A lúzer, valamikor nagymenő bátyját utánzó fiú tengerészként drogot csempészne be az Államokba. Az esküvővel párhuzamosan zajló nyitójelenetben éppen a vámnyomozók akciócsoportja üt rajta a srácot szállító hajón. Andy megijed és a lebukást megelőzendő a tengerbe dobja a kokainos táskát.
Mondani sem kell, hogy az árura nagyon számító rosszarcúak (élükön Tim, a szakállal és tetoválásokkal súlyosbított, kiszámíthatatlan karaktert nem először alakító Giovanni Ribisi) ezt meglehetősen zokon veszik. Andy kórházba, az akcióban részvevő barátja hullazsákba kerül a kikötés után nem sokkal. A banda ráadásul - ilyenek a maffia és az utca játékszabályai - az elmaradt hasznot kéri cserébe Andy életének és Chris családjának megkíméléséért cserébe. A férfi bármennyire maga mögött hagyná a múltat, a család érdekében még egyszer be kell vállalnia a bulit.
Az örök utolsó balhé megint rosszul sül el?
A Panamában zajló akció húzósnak, ám kezdetben a bevállalható legkisebb kockázatúnak tűnik. Chris régi kapcsolatai és Sebastian nevű legjobb barátjának ( Ben Foster itt-ott Ryan Goslingot idézi) segítségével feljut egy hajóra, ahol még néhány haverja segítségére is számíthat. A terv szerint egy egyszer már sikerrel lebonyolított hamis bankjegyszállítást ismételnének meg. Az odafelé úton úgy tűnik, csak a rigorózus, Chris és börtönben ülő apja rossz hírére érzékeny kapitány (az amerikai film egyik legjobb karakterszínésze, J.K. Simmons) és emberei gyanakvását kell valahogyan elaltatni.
Panama Cityben aztán szinte minden balul sül el. A hajó az akciójuk rossz előkészítése miatt majdnem katasztrófát okozva köt ki. A helyi kapcsolat sem a régi. Az új helyi keresztapa fenyegetéssel kevert vendéglátása eredményeként Chrisék belecsöppennek egy amolyan latinos virtussal lebonyolított, véres rajtaütésbe (aminek egész jelenete a Szemtől szembe híres nyitó akcióját és utcai harccá fajult bankrablási jeleneteit mintázza).
Ráadásul a hátországban sem állnak a legjobban a dolgok. Tim keményen megfenyegeti Chris családját. És a barátok közül sem mindenki az, akinek mutatja magát. Az első hiba, véletlenül eldőlt dominó húzza maga után az erőszak egyre sebesebben pörgő spirálját. Chrisnek egyre komolyabb csapdahelyzetekből kell kivágnia magát, épségben hazahozni testvérét és frissen nősült barátját, megszerezni az otthoni gonoszak dühét csillapító nagy dohányt. Mondani sem kell: ezen igyekezete közben egyre kevésbé lesz képes megállni a bűn lezártnak hitt erős vonzását.
Orfeusz az alvilágból ki a fényre
A Csempészek az első jelenttől az utolsóig izgalmasan keveri a bűnnel, barátsággal és családdal kapcsolatos populáris alapmítoszokat, idézi meg a gengszter-romantikát és az akciófilmes feszültséget, vegyíti a (például Az olasz meló-t idéző) sármos és oldott ironizálást a melodrámával. A főbb színterek és a rengeteg háttérfigura hiteles bemutatása könnyű kézzel odavetett, már-már kisrealizmusba hajló. A mozi ritmusa tökéletes, egy perc szünetünk sincsen a több szálon végkifejlet felé robogó történet közben.
Végig érezzük, hogy az eddig sajátos hangulatú, lassú északi művészfilmeket termelő Baltasar Kormákur rendező példázatot állít elénk. Ezt mégis igazi zsánerfilmes profizmussal vezeti elő. Így a Csempészek potenciális közönsége igen széles: itt a Mark Wahlberg csibészes rosszfiúságára érzékeny női nézőktől az igényesebb ábrázolás hívein át a műfaji mozi kedvelőinek széles táboráig mindenki megkapja a magáét.
Igényesebb, minőségi üzenetre váró nézőtársaim talán csalódnak majd a finálé végpoénjai miatt. Az alkotók kétségtelenül visszavesznek az erőszakspirál sötét, komor és reménytelen pörgésének tempójából és pozitívra (ha így jobb: megalkuvóbbra) hangolják a zárlatot. De amit addig látunk annak izgalma és szórakoztatva elgondolkodtató hatása a bűnfilmek fentebb is emlegetett nagy klasszikus dobásai előtti méltó tiszteletadás...
