Amikor néhány évtizeddel ezelőtt elkezdtem futni, az tűnt fel, hogy a futók nem köszöntek egymásnak.
Amíg a gyalogtúrázók lelkesen és mosolyogva üdvözölték egymást zsákkal a hátukon, bottal a kezükben, amikor az ösvényen szembetalálkoztak egymással, addig a futók lehajtott – vagy éppen felszegett fejjel – elrobogtak egymás mellett az útszélen, mezőn, erdőháton.
Furcsa volt a kontraszt, de arra gondoltam, jól van ez így, gyaloglás közben lehet beszélgetni, barátkozni, futás közben meg mindenki foglalkozzon magával és az oxigénhiányával.
De aztán ahogy teltek-múltak az évek, évtizedek, úgy kezdtek el köszönni egymásnak a futók is. Először százból egy, aztán kettő, öt.
Most ott tartunk, hogy tízből hárman-négyen is odabólintanak már, ami korábban elképzelhetetlen volt.
Ebből azt a következtetést vontam le, hogy egyre jobb az a világ, amiben élünk.
És optimizmusomat megannyi más tény is alátámasztja, csak tessék nyitott szemmel körülnézni.
Néhány évtizeddel ezelőtt még azt jósolták, hogy a népességnövekedés éhínséghez és összeomláshoz vezet, és lám, hiába vagyunk már 8 milliárdan, úgy tűnik, soha nem volt ennyi élelmiszer a bolygón. Nemcsak nálunk, ahol ímmel-ámmal válogatunk a tízféle joghurt közül, de sokat javult az élelmiszerhelyzet Indiában és Afrikában is, ahonnan korábban menetrendszerűen érkeztek a horrorfotók.
Jelentősen kevesebben élnek extrém szegénységben, és drámaian csökkent az írástudatlanok aránya is.
Kedves olvasó, ön vonogathatja vállát, hogy oké, firkász úr, de mi itt élünk, és nem Ruandában, amire én azt mondom, hogy így igaz, de tessék megnevezni a magyar történelem egy olyan korszakát, amelyben jobb volt élni, mint most!
Tudom, hogy Orbán, Gyurcsány, Brüsszel, Moszkva és a többiek. De akkor is. Ez csak a folyton változó felszín, ami eltakarja, ellopja a figyelmünket arról, hogy soha ilyen kevés szegény és soha ilyen sok gazdag ember nem élt még Magyarországon és Európa talán összes országában.
Persze, nem tudtunk élni a történelem nagy lehetőségével, az elmúlt időszakban torz politikai rezsimet és oligarchákat építettünk, de még ezzel a kitérővel és teherrel együtt is irtózatosan szerencsések vagyunk, hogy éppen most élünk.
Hogy nem kellett átélnünk háborút, éhínséget és járványt (a covid nem számít), az orvostudomány olyan csodákra képes, amelyek fél évszázaddal ezelőtt még a csodák kategóriájába tartoztak, hogy a gyenge kis magyar szociális háló is sokkal erősebb, mint azt korábban hittük.
Leírni is alig merem, mert ismerőseim mindig csúnyán néznek rám a társaságban, mikor közlöm velük, hogy minden együtt van ahhoz, hogy egy ilyen környezetben megtaláljuk a magunk helyét és szerepét (a boldogság szót szándékosan kerülöm), és ha ez nem megy, lehet, nem a környezetünkben van a hiba.
Ráadásul az emberek sem gonoszak. Persze, vannak közöttünk ilyenek is szép számmal, de összességében mégiscsak az a faj vagyunk, aki odarohan segíteni a balesetben, enni ad az éhezőknek, kabátot a fázóknak, és minden valamirevaló vallás azt tanítja, hogy legyünk jók. És tényleg, mintha egyre jobbak lennénk, nagy ökölrázásaink között is mintha egyre inkább elfogadnánk egymást, kezdjük értékelni a természeti környezetünket és furdal bennünket a lelkiismeret az állati szenvedések láttán.
És a magam részéről abban hiszek, hogy azért emelkedtünk ki az utóbbiak mezőnyéből, mert jobbak vagyunk, vagy legalábbis van bennünk jó. De tudom, hogy messzire vezetne, ha nem tennék itt pontot a mondat végére.
Szóval minden rendben van?
Nem tudom, a kedves olvasó mikor olvasott utoljára ennyire optimista jegyzetet. Még annak is van esélye, hogy talán soha.
Ugyanakkor – bevallom - mégsem vagyok teljesen nyugodt. Az ember nemcsak jó, de egyben tudatlan és önsorsrontó is. Hogy amikor jól mennek a dolgok, menetrendszerűen gondoskodik róla, hogy azok elromoljanak. És az a dermesztő, hogy a bajok, amelyeket a magára húz, egyre nagyobbak.
Gondoljunk csak a háborúkra, amelyek a történelem során egyre több emberéletet követeltek. Amikor már azt hittük, hogy nagyon felvilágosultak és modernek vagyunk, a nácik 6 millió zsidó életének vetettek véget, majd nem sokkal később az amerikaiak atombombát dobtak két japán város ártalmatlan civil lakosságára.
A világ több pontján most is teljesen értelmetlenül ölik az emberek, és mi lesz akkor, ha magunkra húzunk még a korábbinál is nagyobb bajt?
Én mindenesetre próbálok optimista lenni és nagyokat köszönök a futóknak.
