„…VÉGTÉRE HAZATÉREK…”
Bokányi Péter irodalomtörténész, tanár emlékére (1968–2023)
Az utóbbi években volt egy szokásunk: júniusban és szeptemberben leültünk egy kávéra, olykor ebédre, hogy lezárjuk vagy elindítsuk a tanévet. Mindig éleslátással mutattál rá okokra és okozatokra egyaránt – büszkén hallgattam ilyenkor egykori tanítványomat. Végigbeszéltük a magyar oktatásügy problémáit. Természetesen meg is váltottuk azt, főleg az irodalomtanítást. A járvány miatt azonban sajnos elmaradtak ezek a találkozásaink, mostanában éppen újraindítani szándékoztuk őket.
Felsorolni, megszámolni sem tudom, hány konferenciát, előadást, író–olvasó találkozót találtunk ki, szerveztünk meg és tartottunk együtt. Azt sem tudnám megmondani kapásból, hogy hány könyvedet szerkesztettem és gondoztam a Savaria University Pressnél.
Különösen emlékezetes persze a disszertációd – ez vagy másfél évtizede történt –, melynek bírálói között volt az egyik legnagyobb élő irodalomtudós, aki alaposan megdicsérte a munkádat. Te szerényen áthárítottad rám e dicséret egy részét, mondván, hogy nélkülem a disszertáció sem tartalmilag, sem formailag nem ilyen lenne, mint amilyen lett.
Zavarba ejtő volt ez a kijelentésed ott a bizottság előtt, a védés utáni koccintáskor, hiszen éppenséggel én köszönhettem Neked sok új ismeretet, rengeteget tanultam ugyanis a történelmi regényről Tőled, s ezt a kicsinyke tudás-mat azóta is használom a tanításban.
Ez a gesztusod is példája volt annak a – kiveszőben lévő – gondolkodásmódnak, amikor valaki saját magát szándékosan a háttérbe szorítja, és azokat tartja fontosnak, akik segítettek neki. Ráadásul még meg is köszöni a segítséget. Bizonyos, hogy Nélküled a modern kori történelmi regényről kevesebbet tudnék nemcsak én, hanem az egész irodalomtörténész szakma.
A Vas megyei irodalmi kultuszok pedig talán nem is léteznének igazán, ha Te nem lettél volna otthonos az emlékezés világában. Legalábbis nem úgy és nem olyan mélyen eresztettek volna gyökeret a helyiek tudatában, mint Feleséged, Gyöngyi és a Te munkásságod révén.
A 2000 körüli időkben olyan koncepciózusan kerestétek a válaszokat az irodalom kultikus, Vas megyei kérdéseire, hogy addig soha nem látott pályázatokkal még pénzt is nyertetek emléktáblák elhelyezésére, könyvbemutatókra, emlékfaültetésre, egyéb rendezvényekre. Örültünk aztán, akik ismertünk Téged, hogy Gyöngyi felfoghatatlanul korai tragikus halála után a Te lendületed megmaradt.
A kilencvenes évek közepén, szinte pályakezdő pedagógusként hívott meg tanárai közé a szombathelyi Bolyai János gyakorlóiskola. Imádtak a diákjaid – sok nevet tudnék felsorolni –, mint ahogyan a mostaniak is nagyon szerettek a kőszegi Szent Margit iskolában. Többször tarthattam én is itt és ott is meghívásodra előadást, Ottlik-sétát, azaz amit mondok, azt nem udvariasságból mondom. Nem hiszed el, de épp a minap köszönt rám egyik volt Szent Margit-os tanítványod egy szombathelyi fogorvosi rendelőben, ahol asszisztensként dolgozik, lelkesen mesélve, hogy ott volt az évekkel ezelőtti közös Ottlik-sétánkon, s hogy mennyire kedvel Téged!
A kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetében is sok évig dolgoztál, s egy időben munkatársak lehettünk ott is. Felejthetetlen hónapok voltak. Jordán Tamással Nagy Versmondást csináltunk Kőszegen, konferenciát rendeztünk az irodalomtanításról Arany János születésének 200. évfordulóján az iskoládban, könyveket szerkesztettünk, tanulmányokat írtunk szinte versengve egymással, persze mindig a határidők szorításában.
Egyszer megmutattad nekem a Festetich-palotát a felújítás előtt: nem hittem el, amit láttam, olyan lepusztult volt minden. Ott vezetted aztán később, a felújítás után a Hankiss Központot. Nem hiszem, hogy magyar értelmiségit érhet nagyobb megtiszteltetés manapság, mint egy Hankiss Elemérről elnevezett tudományos intézet vezetése.
Nem sejthettük manapság, hogy ezek lesznek az utolsó éveid, de barátaidként örömmel láttuk, hogy Julika oldalán megtaláltad a nyugalmat és a boldogságot.
Anna lányodat születése óta ismerem, még sétálgattam is vele hajdani zalabéri nyarakon. Olyanná neveltétek őt, amilyennek lennie kell két felelősséggel gondolkodó ember gyerekének. Ádám fiad is olyan lesz majd, amikor felnő. Örökké hiányozni fogsz neki, de Édesanyjában biztos lehetsz, hiszen ő Fiad minden mozdulatával együtt lélegzik.
De hiszen talán semmi más nem is történt, csak komolyan vetted, amit kultuszkutatásaid egyik alanya, Weöres Sándor évtizedekkel ezelőtt megírt, amikor nemrég ezt az idézetet választottad könyved címéül: „…végtére hazatérek…”
Amikor szerkesztettem és tördeltem ezt a könyvet, benne Garas Kálmán – közös barátunk, Neked répcelaki földid egyben – gyönyörű fekete-fehér fotóival, tudtam, hogy az egyik legfontosabb munkámon dolgozom. Féltem, mert nem tanult szakmám a nyomdai előkészítés, de nagyon akartam megcsinálni ezt a könyvet. Talán önző is voltam, de azt szerettem volna, hogy négyünk munkája együtt többet mondjon el a világról, mint amennyit egyenként elmondani valaha is képesek leszünk.
Legyen benne Garas Kálmán mindent látni tudó fotóművészete, legyen benne a Te hited abban, hogy a múltat megőrizni érdemes, és hogy az irodalom igenis segíthet élni, legyen benne Bonyhádi Károly borítóremeklé-se, és én is tudjak valami olyan formát adni neki belül, amelytől összetéveszthetetlen lesz. Nem tudom, hogy sikerült-e ennek az igénynek megfelelnem, de az biztos, hogy ahol a könyvet be-mutattuk, ott tucatjával vásárolták meg az emberek: Szombathelyen, Celldömölkön, Kőszegen, Répcelakon.
Az ostffyasszonyfai bemutató most már végképp elmarad… – A szülővárosodban természetesen a szüleid is ott voltak a bemutatón. Sugárzott szemükből a büszkeség. Nem beszéltek erről, csak boldogan voltak tanúi a fiuk sikerének, és azt is látták, hogy azon a helyen, ahol az ember igazán otthon érzi magát, mennyien szeretnek Téged.
Garabonciás voltál mindig, mint ennek a most már utolsó könyvnek a borítóján Lesenyei Márta gyönyörű szobra mutatja nekünk. Soha nem mondtál le a létezés eleganciájáról. Nagyszerű elő-adásokat tartottál Csöngén – sok éven keresztül hívtalak előadni az olvasótáborba, sokszor Anna lányoddal együtt jöttél –, Kőszegen, Szombathelyen, Zsennyén vagy épp Hévízen a Csokonai Társaságban és bármerre a világon.
Olyankor nagyvonalúan eltekintettél a mi röghöz kötöttségeinktől, kisszerűségeinktől, darabosságunktól. Tudtad, hogy örökké akad a létezésben valahol egy hely- és időszeglet, amely fontosabb a hétköznapoknál és az egymásra szánt rövid perceknél.
Kedves Garabonciás Péter, Te mindig tudtál az égre nézni. Talán mert Gyöngyi tekintetét kerested odafönt? Add most át neki üdvözletünket – mi még maradunk itt lent egy kicsit, bár Nélkületek most már visszavonhatatlanul más lesz minden, mint eddig volt.
