Azon tűnődőm, hogy mikor romlott el a dolog? Mikor váltunk ilyenekké? Egykoron, ha valaki olimpiát nyert, legyen az Kozma Pici, Balczó Bandi vagy bárki, senkit nem érdekelt, hogy mikor edzett, mennyit edzett és hogyan edzett, csak az számított, hogy megnyerte az olimpiát. Erről beszélt másnap mindenki boldogan az utcán, a munkahelyén, a vendéglátó egységekben és szó nem esett edzéstervekről, a sajtóval való viszonyáról csak a közös boldogság hullámzott, mint a búzatábla egy júniusi, szeles napon.
És amikor az akkori hősök fölálltak a dobogó legfelső fokára és nyakukban az aranyéremmel a nemzeti himnuszunkat hallgatták, nem volt kérdés, hogy mutatnak-e érzelmeket vagy nem? Ahogy a nemzeti lobogó fölért az árboc tetejére, már sírt is az aktuális hősünk és sírt vele az ország televízió előtt álló része is. Hol romlott el ez az egész?
Persze ma már más a világ, mindenki mindenről tudni akar kéretlenül is. És azonnal kommentel. Boldog, boldogtalan. Azzal persze nincsen baj, ha a boldogok kommentelnek és kivetítik a közösségi felületekre a boldogságukat. Ami nehezebben viselhető, azok a boldogtalanok kommentjei, akik a véleményükben megjelenítik a személyes boldogtalanságukat és frusztrációjukat. Ezzel akarva, akaratlanul beleszólnak az élsportolók mindennapjaiba.
Ma már kijelenthető, hogy Milák Kristóf úszó fenoménünk egy korszakos zseni. Bizonyíték erre a négy olimpiai érme, amiből kettő tegnap óta arany, vagyis Kristóf kétszeres olimpiai bajnok és kétszeres olimpiai ezüstérmes. Hogy okozott fejtörést az úszósport hivatalosságainak az olimpia előtti időszakban azzal, hogy nem lehetett tudni hol, mikor és miként edz? Igen, okozott. Hogy okozott bosszúságot a sajtó munkatársainak azzal, hogy nem nyilatkozott? Igen, okozott. Mindez azonban teljesen érdektelen annak fényében, hogy ő a mi hősünk, kétszeres olimpiai bajnok és egymás utáni két olimpián tudott úszásban aranyérmes lenni, ami csak olyan zseniknek sikerült, mint a csodálatos Egerszegi Krisztina.
Ám az olimpiát megelőző időszak rosszízű nyilatkozatai és komment cunamija bizony képesek fals megvilágításban helyezni a dolgokat.
Ahogy Milák bevonult a medencéhez a sportolói kapun keresztül mindezek tükrében némelyeknél azt a látszatott kelthette, hogy ez egy nagyképű csávó. Na, nem!!! Kristóf úgy vonult be, mint akinek fantasztikus aurája, kisugárzása van, amit látniuk és érezniük kell az ellenfeleinek is. Hogyan kezd és mi a taktikája egy adott versenyszámnál, ebbe is bele lehet magyarázni hamis dolgokat, önfejű, öntörvényű, nem hallgat senkire. Ezzel szemben a tények: Kristóf a negyedik helyen fordult 50 méternél. És negyedik helyről képtelenség olimpiát nyerni a következő ötven méteren úgy, hogy valaki nem edz mondjuk hónapokig, vagy nincs pontos versenyterve az adott versenyszámra egy olimpiai döntőben. És ezt nem lehet azzal sem elintézni, hogy persze, mert zseni. Kétségtelenül korszakos zseni, de ez önmagában még kevés lenne. Bevallom – bár egyre kevesebbet ugrálhatok -, nagyot ugrottam, amikor első helyen a célba csapott Kristóf.
Aztán az eredményhirdetéskor megint jöttek a gerjesztett feltételezések. Hogy mutat-e érzelmeket, énekli-e, sír-e majd a Himnusz alatt? És ha nem, akkor mi van? Akkor már nem is szeretjük? Furcsa egy világ.
Aki úgy gondolta, hogy nem lesznek Kristófnak érzelmei, az mivel magyarázza, hogy hősünk hosszasan megölelte az egyik éremátadót, Schmidt Ádám sportért felelős államtitkárt? Nekem ne mondja senki, hogy ez az ölelés a hatalomnak szólt. Kristóf és Ádám ugyanis – mint a közvetítésből megtudtuk – több, mint 7 éve szívbéli barátok. Vagyis az ölelés a barátságnak szólt, annak, hogy Ádám, mint barát is Kristóf mellett állt az elmúlt években. Vagy már ebbe is muszáj valamit belemagyarázni. És ha már sírás, nem sírás. Aki figyelt láthatta, hogy Kristóf a Himnusz alatt a jobb öklét a szívéhez emelte, a szöveget bár nem ordította, de láthatóan mondta és azt is lehetett látni, hogy a szeme nem látványosan ugyan, de könnybe lábadt. Hitem szerint befelé sírt. Vagy ez elképzelhetetlen dolog? Befelé sírni? Azoknak biztos, akik minden percben kifelé élik az életüket.
Most sem nyilatkozott? Nagyképű? Nem. Kétszeres olimpiai bajnok. Ennél többet ezen az estén nem nagyon tehetett. És azt hiszem, ennyi bőven elég ahhoz, hogy szívből szeressük és büszkék legyünk rá, és általa büszkék legyünk magunkra, büszkék legyünk a magyarságunkra. Hiszem, hogy eljön az idő, amikor elmondja mi miért történt úgy, ahogy történt. Tiszteljük meg annyival, mint önálló, szabad személyiséget, öntörvényű embert, hogy megvárjuk, amíg szólni akar. Addig elég, ha szeretjük és szurkolunk neki a következő világversenyeken.
Addig érjük be annyival:
Milák Kristóf, a Budapest Honvéd versenyzője kétszeres olimpiai bajnok, kétszeres olimpiai ezüstérmes, a mi fiúnk és büszkeségünk.
