Martonné Kiss Ágota néhány éve még egyáltalán nem tartozott a rendszeresen sportolók közé. 2020-ban kezdett el futni, eleinte mindössze néhány száz métereket teljesített, idén ősszel viszont a budapesti maraton célvonalát 4 óra 16 perc és 35 másodperces idővel szelte át.
A szombathelyi városházán dolgozó édesanya ma heti öt alkalommal húz futócipőt, hetente akár 90-100 kilométert is maga mögött hagy, és nemcsak a fizikai teljesítménye, hanem a futásnak köszönhető önbizalma és kitartása miatt is inspiráló példa lehet. Arról beszélgettünk vele, hogyan lett a kezdeti néhány száz méterből maraton, mit él át az ember 42 kilométer alatt, és hogyan lehet összeegyeztetni a munkát, a családot és a rendszeres sportolást.
Kezdjük egy kicsit távolabbról. Gyerekkorodban vagy fiatalkorodban sportoltál valamit?
Nem igazán. Legfeljebb hobbiszinten mozogtam néha, de fiatalabb koromban nem sportoltam rendszeresen, és egyesületben sem voltam tag.
Ehhez képest nemrég lefutottad a budapesti maratont, méghozzá 4 óra 16 perc és 35 másodperc alatt. Hogyan került a futás az életedbe? Mikor kezdődött az egész?
2020-ban kezdtem el. Akkoriban sok minden összegyűlt bennem, és elmentem egy mentálhigiénés szakemberhez. Ő javasolta, hogy valamilyen sportot is be kellene iktatnom az életembe. Gondolkodtam, mit csinálhatnék, aztán arra jutottam, hogy elmegyek futni.
Eleinte 200-400 métereket futottam, aztán egy kilométert, és szépen, fokozatosan építettem fel a távokat. Márciusban kezdtem, és azt tűztem ki célul, hogy augusztusra lefutok tíz kilométert. Végül már júliusban sikerült.
Mikor jött az első verseny?
Körülbelül másfél év után a férjem vetette fel, hogy kipróbálhatnám magam egy versenyen is. Az első egy tíz kilométeres megmérettetés volt. Azóta nagyjából 27 versenyen vettem részt.
Milyen érzés volt először egyedül futás helyett egy egész mezőnyben teljesíteni a távot?
Teljesen más. Egyedül futok általában, és egyszer csak körülöttem van rengeteg ember. Az első versenyen mindenkit szépen elengedtem, ezen a családom azóta is mosolyog. Mondtam magamban, hogy menjetek csak, én majd elkocogok a saját tempómban.
Eleinte egyébként zavart a tömeg, most viszont már kifejezetten szeretem. Azt vettem észre, hogy versenyeken sokkal jobb időket futok, mint amikor egyedül edzek. A mezőny valahogy engem is jobban felpörget.
A tíz kilométer után mi volt a következő cél?
Először a 15 kilométer, aztán egy kolléganőm egyszer megkérdezte, hogy nem próbálnék-e meg egy félmaratont. Mondtam, hogy miért ne, megpróbálom. Három évvel a futás elkezdése után teljesítettem is. Akkor azt gondoltam, hogy nekem ennyi bőven elég, megvan a félmaraton, elégedett vagyok.
Idén búcsút intek a negyvenes éveimnek és úgy éreztem ezt az alkalmat szeretném valami igazán különlegessel emlékezetessé tenni.
Hogyan készültél a budapesti maratonra, és milyen volt maga a versenynap?
Alapvetően izgulós típus vagyok, minden verseny előtt nagyon izgulok. A maraton előtt viszont valahogy nem éreztem ezt annyira. Mivel vasárnap volt a verseny, már szombaton felutaztunk Budapestre, átvettük a rajtcsomagot, és kicsit körülnéztünk. Talán ez is segített abban, hogy megnyugodjak.
Az volt a célom, hogy 4 óra 30 perc alatt teljesítsem a távot. Azt mondtam magamnak, hogy ha kell, belesétálok, csak érjek célba. Végül viszont egyetlen métert sem sétáltam, az egész maratont végigfutottam.
Hogyan kell elképzelni egy ekkora verseny rajtját? Egyszerre indul mindenki?
Nem, hiszen nagyon sokan vannak. A rajt szakaszosan történik, és előzetesen meg kell adni, hogy milyen időeredményt vársz magadtól. Én az ötödik rajtzónába kerültem, ami nagyjából 6 és fél perces kilométereket jelent. A különböző távokat és mezőnyöket egymás után indítják.
Negyvenkét kilométer és több mint négy óra futás azért nem kevés idő. Mi jár ilyenkor az ember fejében?
Engem a futás alapvetően nagyon kikapcsol. A budapesti maraton ráadásul egészen különleges élmény volt, mert végig rengetegen álltak az útvonal mellett. Szinte nem is volt időm különösebben gondolkodni. Zenék szóltak, kilométerenként változott a zenei kíséret, az emberek pedig folyamatosan tapsoltak és biztatták a futókat.
Persze vannak nehezebb pillanatok, főleg az utolsó kilométereken. Ilyenkor arra gondolok, hogy nem adhatom fel, eszembe jut a családom is, akik támogatnak és segítenek. Ez ad erőt a folytatáshoz.
Milyen érzés, amikor több ezer embernek szurkolnak, és közben téged is ünnepelnek az út mentén?
Nagyon jó érzés. Amikor tapsolnak, biztatnak, ünnepelnek, az pluszmotivációt ad. Van egy kis buli hangulata is az egésznek, ami még különlegesebbé teszi a versenyt.
Egyébként a korosztályomban az elmúlt években első, második és harmadik helyezéseim is voltak. Most hétvégén például az Őrségben versenyeztem, és mindössze nyolc másodperccel maradtam le a dobogóról. Ez egy kicsit bosszantott, de hát ilyen a versenyzés.
Az őrségi futás mennyiben volt más, mint egy hagyományos aszfaltos verseny?
Teljesen más. Az Őrség dombos vidék, ráadásul nem csak aszfalton, hanem terepen is futottunk. Én általában aszfalton edzek, úgyhogy ez egészen másfajta terhelést jelentett. Egyébként szívesen indulok terepfutóversenyeken is, bár eleinte mindig izgultam, hogy el ne tévedjek. Most már tudom, hogy jól ki vannak jelölve az útvonalak, és az irányításra is lehet számítani.
Visszatérve a maratonra: mi volt az első gondolatod, amikor átlépted a célvonalat?
Az, hogy megcsináltam! És persze az is, hogy végre túl vagyok rajta. Nagyon örültem neki.
Mi a következő cél? Esetleg egy még nagyobb kihívás, például a Vasi Vasember teljesítése?
Az nem, úszni például nem szoktam, úgyhogy a triatlon biztosan nem az én világom. Inkább más nagyvárosokban szeretnék futni, akár külföldön is. Nem feltétlenül maratont, egy félmaratont is szívesen teljesítenék.
Bécsben például nagyon szerettem volna indulni, de már nem maradt hely. Ezekre a versenyekre sokszor nagyon gyorsan betelnek a nevezések, és nem árt már az értékesítés kezdetekor résen lenni.
Egy ilyen hobbi mennyire költséges? Sokan gondolják, hogy a futás az egyik legolcsóbb sport, hiszen csak fel kell húzni egy cipőt, és elindulni.
Szerintem ez azért nem egészen így van. Egy verseny nevezési díja is lehet tíz-tizenötezer forint, a budapesti maratoné például 25 ezer forint volt. Erre jön még az utazás, a szállás, és persze a felszerelés.
A cipő különösen fontos, hiszen vigyázni kell a lábunkra. Egy év alatt akár három pár futócipő is elkopik nálam. Mindig tartok otthon tartalékot is, általában kettő van még az ágy alatt. Szeretem, ha van miből választani.
A hosszú futásokhoz egyébként más dolgokra is szükség van, például megfelelő ruházatra és különböző készítményekre, amelyek segítenek megelőzni a kidörzsölődést.
A maraton után mennyire viselte meg a szervezetedet a teljesítmény? Másnap érezted a 42 kilométer hatását?
Érdekes módon egyáltalán nem voltam fáradt másnap. Az Őrségben teljesített terepfutás után sokkal jobban elfáradtam. A változatos terep és a szintkülönbségek egészen más izmokat mozgatnak meg.
Van olyan város, ahová mindenképpen szeretnél eljutni futóként?
Bécs biztosan szerepel a terveim között, de Rómát is nézegetjük. Vannak olyan nagyvárosok, ahol nagyon szívesen futnék egy versenyen. Aztán majd meglátjuk, hogyan alakul.
Hetente mennyit futsz mostanában? Hogyan fér bele mindez a munka és a család mellett?
Hetente ötször szoktam futni, és nagyjából 90-100 kilométer jön össze. Ez persze sok szervezést igényel, de érdekes módon a futás a napi időbeosztásomban is segít. Megtanultam úgy alakítani a napjaimat, hogy a sport is beleférjen.
Hóban és szakadó esőben is elindulok, nem igazán tart vissza az időjárás. 2024-ben 3465 kilométert futottam összesen, 2025-ben pedig nagyjából 3950 kilométert. Folyamatosan javulnak az időeredményeim is.
Idén nyáron az Ultrabalatonon is részt vettem, ősszel pedig jött a budapesti maraton. Szeretem, ha vannak előttem célok, amelyekért dolgozhatok.
Mit adott neked a futás, amit korábban esetleg nem találtál meg?
Mindenképpen önbizalmat és kitartást. Azt gondolom, hogy mindkettőben sokat fejlődtem azóta, hogy elkezdtem futni. Jó érzés megtapasztalni, hogy képes vagyok olyan dolgokat is véghezvinni, amelyekről korábban talán nem is gondoltam volna, hogy sikerülhetnek.
A futás egyfajta szerelemmé vált?
Igen, abszolút. Korábban, 2020 előtt is próbálkoztam már vele, de akkor abbahagytam. Most valahogy elkaptam ezt a lendületet, és azóta is tart.
Az is sokat számított, hogy a gyerekem felnőtt lett. Amikor még kicsi volt, vele is próbáltam mozogni, akkor is futottam, ő meg jött mellettem biciklivel, de azért az egészen más volt. Most már sokkal könnyebben tudok időt szakítani a futásra.
Azt mondtad, a futás kikapcsol. Ilyenkor egyedül vagy a gondolataiddal, és kiszakadsz a hétköznapokból?
Igen, és a családom is észreveszi, ha kimarad egy-egy futás. Ha van olyan nap, amikor nem megyek el, otthon gyakran megkérdezik, hogy voltam-e már futni. Aztán hozzáteszik, hogy menjek csak, mert látszik rajtam, ha nem futottam. (nevet)
Nagyon sok energiám van, és azt érzem, hogy a futás még többet adott hozzá. Nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is sokat jelent nekem.
Hamarosan egy újabb kerek születésnap következik. Van valamilyen különleges futócélod erre az alkalomra?
Gondolkodom rajta, hogy lefussak egy 50 kilométeres távot. Még nem döntöttem el, de azért ott van a fejemben a lehetőség.