Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére. További információ

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Dr. House fergeteges koncertjén jártunk

A nézőtér azonnal felrobban, amikor Hugh Laurie különös, vontatott tánclépésekkel besasszézik a színpadra. Tombolunk, ahogy illik.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Na, milyen volt a House-koncert? , kérdezgetik már itthon az ismerősök. Csak vének voltak, mi? Érdekes, senki nem emleget Hugh Laurie-koncertet, mindenkinek csak House jön a szájára, úgy tűnik, a sánta doki szelleme örökké kísérteni fogja a mestert. Tök jó volt a buli, mondom majd én, tomboltunk végig, mint állat. Sajnálhatjátok, hogy nem voltatok ott.

Nem csak vének

Sok olvasói kérdés érkezik hozzánk. Mi pedig szeretnénk friss, hiteles híreket adni neked. Támogasd a munkánkat!
Támogatom

Egyébként meg nem csak vénemberek küzdöttek a nézőtéren, ugrált és sörözött ott fiatal és középkorú is bőven. Sőt, több volt a fiatal, mint a vén. Tényleg?, kérdik majd az ismerősök kétértelmű mosolygások közepette, én meg azt felelem az igazsághoz híven, hogy tényleg.

Minderről csak később, otthon beszélgetünk el az irigykedő ismerősökkel, most még - június 13-án - a bristoli Colston Hall aulájában sörözgetünk társammal, egy órával a Hugh Laurie és a Copper Bottom Band koncertje előtt. Gyűlünk rendesen, elkel az utolsó asztal is az aulai büfé előtt, a sörsor viszont nem apad, sőt növekszik, jó hangulatban melegítenek a rajongók. Sokan vagyunk, de azt csak találgatni lehet, hogy az emberek Hugh Laurie-koncertre jöttek-e, vagy csak a világszerte hírhedett dokit szeretnék látni egyszer már élőben is.

Hugh Laurie a bristoli Colston Hall színpadán
celebrityredcarpet.co.uk

Magam arra szavazok, hogy a többség tisztában van Laurie zenészi kvalitásaival, azzal, hogy kitűnő zongorista, gitáros és énekes, s azzal is, hogy ősidők óta elkötelezettje az igazi, az autentikus New Orleans-i bluesnak. S úgy gondolom, hogy a közönség nagy része azt is jól tudja, hogy a mai koncert a mester immár második lemezének, a Didn’t it rain-nek a bemutatója.

Egy kíváncsi bácsi

Lassan teljesen megtelik a Colston Hall előcsarnokának mindkét szintje, söröskorsók amerre csak a szem ellát, aztán fél nyolc előtt pár perccel szigorúan becsengetnek bennünket a nézőtérre. Mi a balkon E sorának szélére, a 27-es és 28-as székre váltottunk jegyet, s a bekísérő biztonsági ember meg is jegyzi, hogy ezeknél aztán nincsen jobb hely szerte a palotában.

Valóban? És miért?, kérdezzük az idősödő úrtól. Hát azért, mondja amolyan cinkosféle mosollyal, mert innen a legkönnyebb leugrani egy-két sörért a büfébe. Ennek igazán megörülünk, s már ülnénk is le, de a bácsi - valószínűleg érdekes angolságunk miatt - még arra is kíváncsi, hogy honnan érkeztünk. Magyarországról, valljuk meg tárgyilagosan, a valóságnak megfelelően. De itt élnek, Bristolban, ugye?, teszi fel az újabb érdekes kérdést a barátságos személyzet.

Úgy látszik, az itteniek minden, Kelet-Európából érkező embert bevándorlónak gondolnak, az fel sem merül bennük, hogy arrafelé turistának is felcsaphat valaki. Nem, nem Bristolban élünk, hanem Magyarországon, mondjuk hát újra a bácsinak. Szóval akkor holiday-en vannak , bólint az ember kicsit csodálkozva. Igen, mondjuk, de többet már nem beszélgetünk, mert kezdődik az előzenekar műsora.

Az előzenekar egyszemélyes, Bruno, a feltörekvő angol énekes-gitáros andalít el bennünket jobbára lassú, elgondolkodtató dalokkal, mi pedig illően megovációzzuk minden egyes opuszát. Bruno mindössze harminc percet tölt el a színpadon, műsora után rövid szünet és általános sörözés következik, aztán maga a nagy attrakció, a Hugh Laurie és a Copper Bottom Band koncertje.

Laurie megénekeltet

A nézőtér azonnal felrobban, amikor Laurie különös, vontatott tánclépésekkel besasszézik a színpadra, irtózatos füttyögés, sikoltozás támad, tombolunk, ahogy ilyenkor illik. Akkor persze nyomban elhallgatunk, amikor a sztár bemutatja a rajta kívül héttagú, kizárólag amerikai muzsikusokból álló zenekart, de hamar kieresztheti megint a hangját, aki akarja, mert Laurie rögtön az első számnál megénekelteti a közönséget. Cseppet sem kell noszogatnia az énekkart, dalol boldog-boldogtalan, de inkább boldog.

Konferál a mester
Walden

Magam, kihasználva az általános önfeledtséget, a tizenöt méternyire előttünk lévő, s a színpadhoz jóval közelebb eső korláthoz rontok, hogy normális fotót készítsek a művészekről. Valaki - mint később kiderül, egy tagbaszakadt női biztonsági - hátulról megragadja az ingemet, s elráncigál a korláttól. Tilos a fotózás, rivall rám a pocakos, díjbirkozóforma őrszem, s én jobbnak látom, ha szót fogadok neki, s visszasomfordálok a helyemre.

Igazi klasszikus blues a második szám, az I hate a man like you. A dalt az egyik vokalista hölgy, Jean McClain énekli, persze velőtrázóan, óriási tapsvihart aratva. S minden így megy tovább, hol teremszétszedős, lábrángatós, hol szomorkás, fájdalmas dalokkal rukkol elő a banda, mi meg hol felpattanunk a helyünkről és ugrálunk magunkfeledten, hol pedig borongva, eltűnődve belesüppedünk a székeinkbe.

Laurie minden szám előtt hatalmas, humoros monológokkal szórakoztat bennünket. Egyszer azt mondja, hogy ő csak egy színész, s nem érti, mit keres itt, máskor meg azzal áll elő, hogy úgy érzi magát, mint egy szaúdi playboy, aki kapott egy Ferrarit, hogy aztán jól összetörje. A hangulat egyre fergetegesebb, a buli utolsó harmadában már csak falszaggató számokat nyom a zenekar, Laurie hol a zongorát püföli, hol bakkecske módjára szökdécsel a színpadon.

Mindenki rázza

Mi sem maradunk le, mindenki - még a mellettem ülő fagyos úr is - felpattan a helyéről, s úgy rázza, mintha sosem akarná abbahagyni. Laurie egy pillanatnyi szusszanásban megígéri, hogy soha többé nem konferál fel úgy számot, hogy most pedig egy old song következik, már csak azért sem, mert eddig majdnem minden dalt így jelentett be. A következő alkalommal persze megint azt mondja, hogy egy old song következik, úgyhogy legyint egy nagyot, ráadásként a mutatóujjával még főbe is lövi magát, aztán folytatódik show.

Laurie-relikviák egy húszasért
Walden

A végén már nem ül senki, mindenki táncol, rikoltozik, örül, hogy itt lehet. Természetesen nem eresztjük egyhamar a bandát, háromszor is visszaköveteljük őket a színpadra. Aztán vége van, felgyulladnak a lámpák, s elindulunk hazafelé. S úgy tűnik - bárkire pillantok is -, hogy mindenki jól érzi magát, talán sokkal jobban, mint három órával ezelőtt.

Az előcsarnoki söröző már bezárt, de mindenféle Laurie-relikviákat, pólókat, ingeket, sapkákat még vásárolhat, aki akar. És sokan akarnak, még akkor is, ha egy póló húsz fontot kóstál. A közönség egy része - mi magunk is - a legközelebbi pubban üt tanyát, újabb sörözés és éneklés következik. Így múlatjuk az időt, egészen záróráig.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is facebook messengeren ide kattintva vagy emailben: jelentem@nyugat.hu
Hirdetés
Hirdetés

Hozzásszólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Kultúra

Hirdetés