Lázár János szinte pontosan öt évvel jelentkezett be Bécsből, és nagyon szomorú zene kíséretében elmondta, hogyan megy gallyra az osztrák főváros.
Akkor éppen – már alig emlékszünk rá - a bevándorlók álltak a kormány progagandagépezetének a központjában, ellenük kellett küzdeni, ők jelentették a legnagyobb veszélyt.
Lázár azzal fenyegetőzött, ha nem vigyázunk, Budapest olyan lesz, mint Bécs.
Nos, úgy tűnik, sikerült a vigyázás, Budapest nem lett olyan, mint Bécs.
Bevallom, eredetileg azt terveztem, hogy városlátogatós, laza turistás cikket írok a húsvét hétfői kirándulásomról, de elsősorban mégiscsak az kívánkozik belőlem, hogy
soha nem láttam még ekkora különbséget Bécs és Budapest között.
Korábban elég sokat jártunk Bécsbe, először csak egy-egy napra, lemezekért, kiállításokért, koncertekért, aztán néha maradtunk is ott pár napra. Mindig volt valami alibink arra, hogy élvezzük a város hangulatát, a szervezettség és felszabadultság, a zártság és nyitottság furcsa keverékét. Egyszerűen kellemes volt kavargatni a kávét egy utcai asztalnál vagy elvegyülni a buszon a helyeik között.
És most is jó érzés volt visszatérni, leparkolni a Lainzer Tiergarten bejáratához, elindulni a nagyréten az erdő felé, leülni egy asztalhoz, elővenni az otthoni szendvicseket. És csak nézegetni a parkot, a madarakat és a helyieket, akik szép számmal felbukkantak ezen a napfényes húsvét hétfőn a kétezer hektáros, valamikori császári vadászterületen.
Még a Hermes-villa 6 eurós belépőjegyénél is arra gondolok, hogy mit írok majd erről, aztán ahogy felértünk a kilátódombra, és láttam a felszabadult embereket a füvön ülni és csak bámulni a várost, már csak arra tudok gondolni, hogy mennyire más itt, mint mifelénk. Hogy Bécs földrajzilag közelebb van hozzánk, mint Budapest, és mégis mennyire távol.
És ez a távolság egyre nőni látszik.
A Lainzer Tiergarten után a külső kerületeken át autózunk a grinzingi hegyoldal felé, közben a masszív, de nyugodt bécsi forgalomban haladunk, körülöttünk változnak a házak, lakótelepek, városrészek, de a rendezettség, tisztaság és az általános jólét érzete ugyanaz.
Igen, a Favoriten biztos nem így néz ki, az is biztos, hogy nem egyszerű a bevándorlás kezelése, a sokféle kultúra együttélése, de összességében mégiscsak az jön ki, hogy miközben mi nemzeti konzultációzunk, brüsszelezünk és kultúrgiccsekben tapicskolunk, ők egyre jobban elhúznak.
Gondolkodom, hogy mikor lehetett ilyen nagy különbség a két főváros között, de nem vagyok biztos benne, hogy ez a szakadék valaha is szélesebb volt. Talán az ötvenes években? Vagy akkor sem?
A grinzingi kisvendéglő hangulata pont olyan, mint öt évvel ezelőtt, ugyanaz a család üzemelteti, talán ugyanazok ülnek a kerthelyiség asztalainál is. Az árak 30-40 százalékkal magasabbak, mint nálunk, de talán ennyivel jobb a minőség is, a fizetésekről nem is beszélve. De a bejövő pénzből láthatóan futotta fejlesztésekre is: újak az asztalok, a székek, a pokrócok és a hűtőpult is.
Már majdnem sötét van, amikor nehéz szívvel, de elindulunk hazafelé.
Hogy még egy nagy ütést bekapjunk. A GPS valamiért átvisz a Duna túlsó partjára, ahol belefutunk a Donau City tömbjeibe, majd visszaérünk a folyó bal partjára. Mintha a földből nőttek volna ki az új irodaházak az elmúlt években, melyek látványa London és New York üzleti negyedeit idézi. Méretben részben, hangulatban teljesen.
Nem biztos, hogy ezt így együtt irigyelni kell. Még azt sem mondom, hogy nem nőtt a szívemhez Budapest az őrült Váci úttal, a lepukkant körúttal és a nagyobb kontrasztjaival. De hazaérkezve valahogy mégsem tudtam egy laza cikket írni Sissi királynő barokk hitvesi ágyáról.
