Szerdán délután nyitották meg a Sólepárlás az Adrián című kiállítást a Vasi Skanzenben, a 8 kiállításból álló Adria-sorozat utolsó tárlatát. Megnéztük magunknak a kiállítást, és temérdek dolgot tudtunk meg a sóról, ami minden nap ott van az asztalunkon, ételeinkben.
A kiállítás a sólepárlás hagyományos módját mutatja be, az egykori sógereblyézők munkáját ismerteti meg, az 1950-es ’60-as években még aktívan működtek az Isztriai-félsziget és az olasz tengerpart karéjában található szlovén sólepárlók. Évezredes hagyományok alapján párolták el a tengervizet a parton, majd mezítláb és fapapucsokban kotorták össze egyre nagyobb kupacokba a sót.
Egyébként az egyik legjelentősebb sólepárló Sečovlje településén üzemelt, ma már múzeumként üzemel, de nyaranta táborokban lehet kipróbálni a múltidéző régi folyamatokat. A Skanzeni vándorkiállítás is a sečovljei gyűjteményből való, November kilencedikéig látogatható.
Azt tudták, hogy?
Van a főzött só (szalina), amit a sóvízből tűzzel párologtattak ki. Aztán van a kősó, amit tömbökben bányásztak, és van a tengeri só, amelyet tengermelléki rekesztékekben párologtattak ki, ahogy azt a kiállítás is ismerteti.
A néphitben a szentelt sót kellett húsvétkor a kenyér tésztájába tenni, hogy az jó legyen. Vagy egy temetést követő toron nem csak terítéket tettek az asztalra a halott számára, hanem egy kis tányérka sót is. Régen tejet sem adtak úgy ki, hogy nem sózták meg kicsit, úgy gondolták ez tartóssá teszi. És még rontás ellen is javallott volt egy csipet sót, 7 szem borsót, 3 fokhagyma cikkelyt és 9 babszemet rakni egy zacskóba, majd azt zsebrevágva hordani a Szilágyságban.
