Menjünk! Menjünk! Menjünk! - ugrált körülöttem reggel, mint ahogy egy kisgyerek szokott, amikor vidámparkba indul a szülőkkel. Én még komótosan kortyoltam a kávémból, majd húzni kezdtem a cipőmet. Sapka, bakancs, poláralsó, sál, két pulóver, kesztyű.. ..már a felsorolástól is leizzadtam, de hideg van ott a hegyen, azt mondják. Egyre csak noszogatott, hogy induljunk már, menjünk-menjünk! Épphogy betűrtem a polómat a nadrágba, siettem is kifelé. A szombathelyi belvárosból indultunk, száraz utak, napsütés, ő már Gencsapátinál mondogatni kezdte amikor meglátta a hegyet: Hú! Fehér a teteje! Hú! - Odapillantottam, de inkább az utat néztem.
Amikor Velemben meglátta az első hóembert: Én is építek, én is! - Hagyd már! Már legalább tíz éve nem építettél hóembert, dünnyögöm neki. Minél fehérebb lett a táj, annál többször mondta, hogy álljunk meg, míg végül leparkoltunk egy kanyarban (nem bírt felmenni a kocsi a lefagyott részen). Ugye hógolyózni is fogunk?! És szánkózni?! - kiáltja: Dehogy! Fotózni jöttünk! - mondom félhangosan, mire a barátnőm megkérdi: Ezt kinek mondtad? - Ja, senkinek. Csak a havat látva pörög bennem a gyermeki énem, nyaggat a reggeli kávé óta.
A lentebbi fotókra kattintva bővebb képgaléria nyílik.
