Jesus loves Szombathely!

Mondanom sem kell, a péntek esti premieren csurig megtelt az Iseum, mintha még a Képtár falán is potyázók lógtak volna. Akik a teljes színpadképet biztosan nem láthatták (bezavarhatott a lelátó), de legalább nekik is szólt a modern passió (A.L.Webber és Tim Rice rockoperája). Felettünk a csillagos ég, mellettem a mélység, ugyanis a lelátó legszélére kerültem. Oda, ahonnan messziről ugyan, de megleshettem, mit csinál a stáb, ha épp „takarásban” várakozik. A statisztéria nem unottan ásítozott, énekeltek, melegítettek, szurkoltak, és amikor az angyalarcú Jézus (Schrott Péter) megjelent közöttük, kedvesen megveregette a hátukat. Jó kedvem lett.

Bonyhádi Zoltán

A rendezésre és Silló Sándorra azért - ha lenne ilyen, hogy kulturális bukmékeriroda - nagy téttel mertem volna fogadni: sejtettem, hogy ezúttal is jót csinál. (A La Mancha lovagját Don Quijote – a lúzer csatát nyert 2012. December 03. 09:17 is kedveltem, nem beszélve a Tizenkét dühös emberről, Tizenkét dühös öltönyös (kritika) 2011. November 12. 09:58 amit szintén ő vitt színre Szombathelyen.) Az Iseumi Szabadtéri Játékok rövid történetének második musicalje (az első az Evita volt), a Jézus Krisztus Szupersztár várakozásomon felül teljesített. A premier után órákig a hatása alatt voltam, nem is igazán a musicalpassió miatt (halottam és láttam jó párszor, különben sem az én generációm kultikus darabja), hanem mert ritkán látni ennyire lendületes színpadi játékot, vibráló táncosokat, eltalált koreográfiákat, azt, hogy együtt él minden és mindenki, zenész, táncos és az Iseumot elárasztó hangok. Csak elismeréssel lehet nyilatkozni a produkció egészéről.

Bonyhádi Zoltán

Drága díszletnek ott az Iseum oszlopcsarnoka, más nem is nagyon kell, Silló jórészt fényekkel, jelmezekkel és tömegmozgatással operál. Az Aidánál is nagyobb a színpad – itt nem kell a zenekarnak külön teret hagyni, a muzsikusok oldalt kapnak helyet. Teszem gyorsan hozzá: nem érzem sem tompának, se erőtlennek, friss a hangszerelés. Külön díjazom a becsempészett effekteket, a pénzcsörgést például. (Hiányolom a végről azt a hangot, amikor beleverik a szöget a keresztfába, az annyira rögzült a csönddel együtt a kultikus nagylemezről.)

Kondor Tamás is hálásak vagyunk, remekül énekelt

Bonyhádi Zoltán

Vannak a feliratok, jó hogy vannak, mivel a musical (helyesen) angolul szól, jórészt viszont a kivetített szöveg, úgy a fele, olvashatatlan. Értem a szándékot, hogy jelenetről jelenetre más legyen a betűk mögötti háttér, jó ötlet ezzel játszani, ha közben az olvashatóság megmarad.

De a lényeg, a szereposztás: ami tényleg telitalálat. Nem tudom, honnan szedték össze a statisztériát, de rajtuk is sok múlott. Nem győzöm eleget dicsérni a jó hangú és táncos lábú tömeget. Schrott Péter született Jézus, meg se kell mozdulnia, elég, ha néz, és szőke tincseit igazgatja, angyali arcával hozza azt ideát, ami pár száz év óta a „kifehérített Jézusról” él. Schrott Péter játszani nem nagyon játszott (messze is ültem, ahol a gesztusok elvesztek), viszont ahogy énekelt, hatalmas odaadással és orgánummal, az lehengerlő. A szintén a The Voice tehetségkutatóból importált Judás a másik nagy kedvenc, extázisba ejtő hanggal, tőle is szívesen láttam volna több színészi munkát (rögzült a filmből a karakter), de a hangja mindent vitt.

Heródesként Szabó Győző

Bonyhádi Zoltán

Végigdicsérhetnénk egyenként mindenkit – hatalmas tapsot érdemelt Miller Zoltán, de a ”mi Fekete Lindánk”, a szombathelyi színház többi színészével együtt (például Poppre Ádámmal) remek teljesítményt nyújtott. (Ahogy Kondor Tamást is megható volt színpadon látni és hallgatni.) Szabó Győzőt Heródesként ügyes húzásnak gondolom, a „legkirályabb” szerep amúgy, és nem mellesleg, sikerült a színésznek meglepni bennünket az énekhangjával.(Ki gondolta volna, van neki! Előadás után róla vitáztunk a legtöbbet, mások őt látták a leggyengébb láncszemnek, nekem folytak a könnyeim, szóval szerintem működött.)

Az ördög maga

Bonyhádi Zoltán

A dramaturgia követi a passió-játékot, a keretjáték viszont szakít a filmmel. A 70-es évek szellemisége visszatér, a „jókat” és „tisztákat”, a hívő és lelkesedni tudókat hippiként látjuk, a megcsömörlött „leprásokat”, Jézust eláruló tömeget pedig koszos feketében. (Okosan kigondolt - mikor cserél "köntöst" a tömeg) Itt érdemes megjegyezni, mennyire eklektikusak, és ötletesek a jelmezek – nem lövöm le a poénokat, de például Mária Magdolna a most divatos szoknyatípust hordja (elöl rövid, hátrafelé pedig nő a hossza), hippi mázzal leöntve.

Ha már dramaturgia, nekem a vége azért túlzás. Telitalálat az utolsó előtti kép, a keresztrefeszítés utáni pillanatok, a karácsonyafaégőkre emlékeztető díszkivilágítással. Aztán lett kicsit sok. A szöveget sem igazán értettem, amit Poppre Ádám a fináléban mondott (valamiért nem jutott el a fülemig), aztán az utolsó képet, a feloldást már fölöslegesnek éreztem, persze tudom, valami még kellett, így kerek, de bennem különösebb katarzist ez már nem okozott. (De nem lövöm le.)

Finálé fináléja

Bonyhádi Zoltán

Hazafelé menet – öten egy autóban - soroltuk, kinek mi és hogyan tetszett (vagy kevésbé). Marci az ördöggel békétlenkedett, szerinte átértelmezte, felülírta a darabot, Évának az apostolok realisztikus lerészegedése volt sok, én csupán egy füves rakétát hiányoltam ebből a jelenetből. A legnagyobb dicséret, hogy többen is látták a Madách Színházas Jézust, de mindannyian állították, ez a szombathelyi profibb munka, jobb hangúak a színészek, összeszedettebb a koreográfia, érdekesebb a dramaturgia. Persze akadnak semmiségek, amiket útközben muszáj megjegyezni, de összességében tényleg csak lelkesedni lehet. Végre olyan rendezést láttam az Iseumban, amelyet nem köt a helyszín és az alapmű merev tisztelete, mert színházi nyelven, szabadon gondolkodni. Jelenetről jelenetre hozzáadott valami pluszt az eredeti passió-klisékhez, (fényekkel, jelmezekkel, táncosokkal) miközben interpretált és finoman értelmezett is.