Péntek este nem szedi szét a sajtó a Vas megyei építészek rendezvényét. Nem először van az az érzésem, hogy a szakma jóval kevesebb köz- és médiaérdeklődést vált ki, mint amennyit valójában megérdemelne.
Lakásunk, munkahelyünk, középületeink és szórakozóhelyeink mind-mind mind az ő kezük munkáját dicsérik. Ha egy történelmi város utcáján sétálunk, az akkori építészek alkotásait bámuljuk, ahogy majd korunk is a mostani épületeinkről lesz könnyen beazonosítható. Bár az építészettel kapcsolatos események alig láthatók a nagyközönség számára, de szinte mindig érdekesek, és ez hatványozottan érvényes az Új Irokéz Galériában most nyílt kiállításra, amelyben több csavar is van.
Mindenekelőtt az, hogy a „Magyarország – A hosszú hatvanas évek építészete” című tárlat valójában nem helyi, még csak nem is magyar kezdeményezés.
A bécsi Rigturmhoz tartozik, onnan érkezett vendégként magyar körútra, hogy Szombathelyen az Irokéz magángaléria fogadja be az anyagot.
A megnyitón a Vas megyei szakma elég szép számmal jelen is van, az építészek láthatóan figyelmesebben nézegetik az épületeket, mint az megszokott a képzőművészek esetében: sztorizgatnak és szakmailag lelkesen elemzik a látottakat.
És van is mit látni. Az osztrákok által bemutatásra méltónak tartott alkotások egy részét – a budapesti Körszállót, a pécsi egyetemi kórházat, a balatonfüredi Hotel Annabellát, a szombathelyi csillagvizsgálót és még sok mást - mi is ismerjük, csak éppen az nem tudatosult eddig bennünk, hogy ezek valamilyen kulturális értéket képviselnek.
Ám ha figyelmesen nézegetjük a kor jellegzetes, de mégis egyedi épületeinek fotóit, arra meglepő a következtetésre jutunk, hogy azok Európában lehetnének bárhol. Kommunizmus ide vagy oda, a magyar építészet cseppet nem volt lépéshátrányban a nagyvilághoz képest. Persze, születtek borzalmak, de a kiemelkedő alkotások is, és teljesen indokolatlan a korszakot és annak épületeit politikai-ideológia okok miatt rejtegetni és felejteni való mostohafiúnak tartani. Merthogy jelenleg ez történik.
Az 1956-os forradalom utáni enyhülő politikai légkörben a gulyáskommunizmus időszaka jött, ahol számos jelentős építész dolgozott és hozott létre jelentős alkotásokat, többek között itt Vas megyében is. Ezt már Ábrahám Ferenc, a megyei építészkamara (MVÉK) elnöke mondja, a kiállítás megnyitója kapcsán zajló szakmai beszélgetésen.
A szakember nemcsak lelkesedését, de bánatát is megosztja a hallgatósággal. Ezen épületek zöme mára vagy lepusztult állapotban vagy, vagy méltatlan módon nyúltak hozzájuk a felújítások során.
A hatvanas években is politikai szempontok határozták meg ezeket a fejlesztéseket, ugyanakkor mégiscsak ennek a korszaknak köszönhető, hogy ilyen sok szép, kellően meg nem becsült, a műemlékvédelem által negligált épület vesz körül bennünket – emlékeztet Ábrahám Ferenc, hozzátéve, hogy az akkortájt a vezető munkakörökben már többet számított a szakmai tudás, mint a politikai elkötelezettség. Kontrasztként és némi áthallással kapjuk a gyárigazgatónak a történetét, aki tíz éve azért ment nyugdíjba, mert nem tudott szót érteni a „fiatal, aktatáskás suhancokkal”. Nem ritka, teszi hozzá, hogy 25-30 éves emberek döntenek ezen korszak épületeinek felújításáról vagy lebontásáról.
Az est főszereplője Balogh Péter, aki a hatvanas években már aktív Vasép-mérnökként tevékenykedett Szombathelyen. A korszakkal kapcsolatos emlékeit osztja most meg a hallgatósággal. Főként a szakmai vetületek kapnak hangsúlyt, de van itt egy politika, szociológia, helytörténet és humor is bőségesen.
Visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy a hatvanas évek idején zajlott Magyarországon a második és a harmadik ötéves terv, ami a lakásépítést és az ipari beruházásokat preferálta, és amihez igazodtak a helyi pártbizottságok is. Szombathelyen ekkor (1963-ban) indult a Derkovits-lakótelep építése. Első ütemben a művészeti gimnáziumhoz közeli tömbök épültek, amelyet még öt ütem követett. Ezek a lakások még téglablokkokból készültek, egyrészt mert a megyében több téglagyár is működött, másrészt nem volt komolyabb daru. Az akkori volument jól jellemzi, hogy a Derkovitson összesen kb. 5800 lakást építettek, 20 ezer ember lakhatását biztosítva. Ráadásul ekkor történik a Joskar Ola-lakótelep építésének előkészítése is.
Közben gomba módra épültek a városban azon a középületek, amelyek máig meghatározzák a város arculatát.
Ilyen például az Élgép-gyár, az Isis és a Claudius Szálló, a vérellátó épülete, a 12-es autójavító épülete a Zanati úti felüljárónál, a Gagarin úti kórház, a „kékcsempés” belgyógyászati tömb, a Domus-központ, a könyvtár melletti „magas ház”, a Savaria mozi és még megannyi más is, melyeknek a fotói kivetítve váltakoznak az előadók mögött.
Az akkori szakemberek közül még sokan – szellemiek és fizikaiak egyaránt – a második világháború előtt is dolgoztak, onnan hozták felbecsülhetetlenül értékes tapasztalataikat, melyek jó szolgálatot tettek a kivitelezés során.
„Sajnos most minden le van robbanva, pedig ezek a jó minőségben elkészített épületek valaha szépen képviselték a korukat” – mondja kissé keserűen Balogh Péter is.
A két szakember egyetért abban, hogy nagyon szükség lenne egy magyarországi építészeti múzeumra, de ennek egyelőre nem sok nyoma van, én meg ismerősömmel azon törjük a fejünket a kiállítás fotói előtt, hogy vajon építészetileg mit tudunk majd mutogatni ezekről az évekről 60 év múlva. Nem sok minden jut eszünkbe.
A kiállítás május 31-ig látogatható az Új Irokéz Galériában (Szombathelyi Képtár, bejárat a Rákóczi utca felől.)
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
