Ahány felvonásvég, annyiszor lábad könnybe a szemünk. Ez a Vőlegény egy kedves, átélhető és hihetetlenül emberi karakterekből építkező előadás, ráadásként pedig mindvégig, három hosszúra nyúlt felvonáson át szórakoztató tud maradni. Ennyire átgondolt, jól felépített darabot rég láttunk (hosszú volt a nyár). Nem is számítottunk rá, hogy rögtön az őszi évad nyitányaként ilyen fajsúlyos előadás kapunk Szombathelyen, ráadásul épp Szép Ernőtől.
Az alap sem rossz, bár a lecsúszott kispolgári szerelmi történet minden szála nagyon ismerős valahonnan.
Az 1910-es évek Budapestjén járunk, a belsőbb kerületek gangos bérházai között. Ebben a világban mindenki jobb életre, azaz több pénzre vágyik, ezért aprópénzért gépel, fest a babának mosolygós arcot, pénzért hazudik szerelmet. A felszínt takaró csipketerítő alatt minden megkopott és ócska, luxus a kávé és a kockacukor, jó, ha kenyérre futja.
Fox Rudi, a fogorvos csak a hozomány miatt akarja elvenni Kornélt, fütyül ő a lányra, tetemes adóságától szabadulna ezzel a friggyel. Kornél azonban nem gazdag, egy fillér hozománya sincs, viszont ő az egyetlen, akit nem érdekel a pénz: szerelemre és boldog házasságra vágyik, és ha kell, foggal-körömmel harcol is érte. De mivel ezt nem kapja meg Ruditól, egy gazdag férfi karjába menekül.
A szerelmi sokszög élő díszlete maga a népes család, csupa élhetetlen és szerethető taggal, az egymást őrültbe kergető apával és anyával (Mertz Tibor és Vlahovics Edit), a szabadulásra, azaz férjhez menetelre várakozó húgokkal (Alberti Zsófi és Edvi Henrietta), és a kupleráj közepén tanulni vágyó öcskössel (Jámbor Nándor).
Szép Ernő olyan aprólékosan dolgozza ki ezeket a karaktereket, hogy minden szereplőnek izgalmas magántörténete van, még a cselédnek is, nem rutin a jellemkomikum.
Nem elfogult, finom iróniával kezeli az összes szereplőjét. Az első felvonás egy kavargó, szívbemarkolóan szomorú véget érő burleszk, a második egy krimiszerűen izgalmas szerelmi párbaj, ami egyszerre brutális és tébolyultan erotikus, ráadásul egy fogorvosi rendelőben történik meg. A harmadik az első-kettő egyvelege, ismétlődő helyzetkomikumokkal, csavarral, ahogy lenni kell.
Mohácsi János legújabb rendezésének köze sincs a felszínes komédiázáshoz, úgy mosolygunk ezeken a pesti kispolgári anti-hősökön, hogy néha ráncosra facsarodik a szívünk.
Köszönhetően a Mohácsi-testvéreknek, akik oda teszik a hangsúlyokat, ahová kell, miközben a darab olyan értékekről beszél, amiken érdemes tovább rágódni. Szép Ernő százéves pesti szlengjét mai poénokkal toldják meg, oda-odaszúrnak a mának, az előadás szövete ettől csak színesedik, és még jobban működik.
Ami most nem hangsúlyos, a darab jelmez és díszletvilága, hozza a múlt század pesti divatját, de nem a békeidők iránti nosztalgiával. Kirojtosodott a kárpit, karcos a politúr.
Sírtunk már az első felvonás végén Gonda Katával
Ennyire éretten játszani talán még nem láttuk Gonda Katát, egyszerre fruska, idegesítő rinyagép, okos vénlány és csábos démon. Amióta Szombathelynek van állandó színháza (10 éve), azóta dicsérjük Orosz Robit. Azt nem gondoltuk volna, hogy sikerül ennyire újat kihoznia magából, hogy tud ő egyszerre csapodár és szerelmes, unalmas aztán hirtelen szenvedélyes és izgalmas pasi lenni. Látatlanban, a társulatot ismerve sokkal inkább Bányai Kelemen Barnára osztottuk volna ezt a szerepet, de Mohácsi nem hibázott, Orosz Robi annyira meg tudja oldani ezt a Liliom-szerű (hintásfiú helyett majdnem fogorvos) figurát, hogy tényleg elhisszük neki ezt a pénzéhes, hozományvadász lumpot, és azt is, hogy Kornélka (Gonda Kata), pont belé lesz szerelmes. Megemeljük a kalapunkat!
De a többiek előtt is, hiszen felolvashatnánk a szereposztást, mert mindenki jó, még mellékszerepben sem találunk elnagyoltat. Mertz Tibornak ez a lökött apa igazi jutalomjáték, végre Vlahovics Edit is komoly és nagyobb szerepben mutathatja magát. Még a kis ficsúr, Nusi férje (Kenderes Csaba) is olyan, mint egy Aba-Novák festményről szökött külvárosi surmó, annyira hiteles arc, kitört fogakkal pláne.
Szép Ernő egész költészete, olvasni róla, az emberszeretet jegyében telt. Verseit kissé érzelmesnek, kissé furcsának tarthatjuk, egyszerre könnyes és megmosolyogtató. Pontosan ilyen lett ez a darab is, ez a Vőlegény.
Rab Gusztáv 1922 kritikája a Vőlegényről
Szép Ernő a darab írása közben maga volt a számító, józan, pénzre áhítozó fogászvőlegény és Szép Ernő a fogász alakjában önmagát adta a legőszintébb fotográfiában. Szép Ernő nem maradt ki a darabból, a Vőlegényben nem tagadta meg érzéseit és önmagát cinikus kézlegyintéssel, hisz annyira őszinte, leplezetlen hangon szólal meg alakjaiban, annyira ott él a színpadon, hogy talán a Vőlegény számít legőszintébb írásának. Az a furcsa, hogy ezzel az őszinteséggel nem fér össze az a zománcos mélaság, amelyet Szép Ernő elásott és az a szerkezeti egység, fűtöttség és lendület, amely a darabból kimaradt.
Szép Ernő: Vőlegény
(Két szünettel - 200 perc)
színmű
éppen a háború előtt, Pesten, ráadásul három felvonásban
1922
Szereplők:
Papa/Mertz Tibor
Anya/Vlahovics Edit
Kornél/Gonda Kata
Mariska/Alberti Zsófi
Duci/Edvi Henrietta
Zoli/Jámbor Nándor
Rudi, fogász/Orosz Róbert
Fater/Endrődy Krisztián
Gyengusné, mozizongorista/Németh Judit
Nusi/Wessely Zsófia Anna
Sári/Dunai Júlia
Pimpi, karmester, Nusi férje/Kenderes Csaba
Lala, hetedik gimnazista/Matusek Attila
Pendzsi, székely szolgáló/Ostyola Zsuzsa
Édes Baba, néma szereplő/Horváth Ákos
Zenekar:
Kovács Márton, Hotzi Péter, Peltzer Géza
Dramaturg: Mohácsi István
Zene: Kovács Márton
Korrepetitor: Falusi Anikó
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Remete Kriszta
Ügyelő: Móri Csaba
Súgó: Jenei Ági
Rendezőasszisztens: Balogh Lívia
Rendező: Mohácsi János
Bemutató: 2017. szeptember 29. 18 óra, Nagyszínpad
„Szép Ernő örökösének az engedélyét a Hofra Kft. közvetítette.”
