Az elmúlt évek gyakorlatának megfelelően az idei március 15-ei megemlékezéseken is volt ünnep és ellenünnep 
Lengyelek, Dopeman, Krisztus - Március 15. Budapesten 2012. March 15. 20:08 , országszerte hallhattunk okos és kevésbé okos beszédeket, megállapíthattuk ki a nagyobb magyar, valamint megkaptuk, hogy a márciusi ifjak sem különböztek a mai fiataloktól… Az ilyenkor (is) megszokott politikai alapú diskurzust azonban most félretesszük, hiszen a szombathelyi ünneplők között téblábolva 
Napsütéses, gyereksétáltatós március 15. Szombathelyen 2012. March 15. 15:01 mi elsősorban arra voltunk kíváncsiak, milyen kokárdát tűztek magukra városunk polgárai. S ha már láttunk néhány érdekes darabot, akkor az alábbi, erősen szubjektív írásunkban elemezgetjük is kicsit a trikolór színeiben pompázó szalagcsillagokat.
A szerény
Az első szombathelyi kokárda igazán klasszikus darab, cseppet sem hivalkodó (a bal oldaliról van szó). Viselőjének feltételezhetően még csak mostanában kezdett el pelyhedzeni az állán ama bizonyos legénytoll, hiszen a szalag egyik vége sem rojtolódott szét az évek alatt. A megoldáshoz ugyan nem kellett sem stylist, sem hivatásos varrónő segítségét kérni, ettől függetlenül simán el tudjuk képzelni jövőre is az ünnepi forgatagban.
A retró
A következő példány éppen a másik véglet. Tulajdonosa gyaníthatóan már megette a kefirje javát. A kokárda tipikus, a kredenc mélyéről évente egyszer előszedett, ám kissé elhanyagolt darab. Ziherejsztűvel lazán odavetve azt a látszatot kelti, hogy ez is csak egy szalagcsillag a sok közül, valójában azonban a viselője kifejezetten büszke lehet a muzeális kokárdájára. Az ünnepi dísz fejrészét szegélyező aranyozott gombszerűség viszont ma már nem menő, a tömegből persze ki lehet tűnni vele.
A gigantikus
A Trabant és a Hummer esete. Egy ekkora kokárdagólem valósággal vonzza a tekinteteket, érződik is, hogy viselője aztán tényleg ünnepelni jött, és ezt a mellére tűzött nemzetiszínű óriással is a többiek tudtára adja. A kajlán felkunkorodó szárak lazaságot feltételeznek, de meglátásunk szerint ez pusztán látszat, a tulaj ugyanis mindig gondosan ügyelt arra, hogy a szépen kidolgozott, fidres-fodros fejrész katonásan álljon. Láthatóan férfiember viseli, ám mi egy, a természet által jócskán megáldott hölgyön legalább ennyire el tudnánk képzelni.
A hazafias
Inkább kétszer, mint egyszer sem, tartja a mondás. A képen látható szombathelyi ünneplő nem bízott semmit a véletlenre: a kordzakón elhelyezett kokárda (egy hasonlóról rövidesen bővebben is szólunk) mellett a kabátját is feldíszítette, méghozzá egy magyar színeket adó szívecskés gombpárnával. Csak, hogy mindenki tisztában legyen vele, mi is pumpálja a pártos honfivért. A megoldást igazán érdekesnek tartjuk, bevalljuk, ilyet még láttunk, így az egyediség kategóriában biztosan tarolna. A három piros, a két fehér és az egy zöld gomb tematikáját is értjük, a szíven azonban el tudnánk képzelni még némi zöldet. Ha már trikolór… Van egy tippünk: a gyerkőc készíthette a szüleinek, s ha ez valóban így van, akkor ez a kedves gesztus különösen megdobja a kokárda (?) eszmei értékét.
A klasszik
Itt a remek példája a fentiekben már megénekelt, Petőfiék nyomán a lakosság körében teret hódított kokárdák egyikének. Nem vastagszárú, nem nagyfejű (azt hagyjuk is meg a beszédmondóknak), nem rojtos, nem csicsás, a színek kellemesen sötét árnyalatúak, így aztán a tulajdonosát nem is nézik ki ráncos homlokkal sehonnan. Viselője vélhetően mással is ki tud tűnni embertársai közül, ehhez nincs szüksége a kokárdájára. A kabát gallérjára tűzve ugyan nem megszokott látvány, ettől függetlenül átlagos ünneplőről van szó, akinek a kokárdája nagyon rendben van.
A címeres
Utolsó előtti szalagcsillagunkat személyes példával vezetnénk be. Hasonlót viseltünk ugyanis az általános iskolai éveinkben, igaz annak a közepén Petőfi Sándor arcképe virított. Abszolút fiatalosnak gondoljuk (na, nem magunk miatt), tetszetős a kivitelezése is. Katonás állásán kicsit tompít a szárak végén figyelő rojt, a fejrészen átlagos munkával oldották meg a címert és a március 15. feliratot. Egy fekete kabáton, pulcsin, esetleg zakón viszont sokkal inkább el tudnánk képzelni, mint egy ragadozó madár karmai fölött. Kiindulásnak nem rossz, hasonlóból várnánk még többet jövőre.
Az igazi
Végezetül nem tudjuk megállni, hogy ne tegyünk egy kis történelmi kitérőt. Azt ugyanis vélhetően még legismertebb költőnk (Petőfi) szerelme és múzsája (Szendrey Júlia) sem sejtette, mekkora fejtörést okoz a 20. és a 21. századi történészeknek azzal, hogy lágy kacsóival fordítva (vagyis az olasz nemzeti színeket idézve) köti meg az 1848-as pesti ifjúság egyik lángoszlopának kokárdáját.
Nos, Szendrey Júlia fittyet hányva az akkoriban vélhetően még virágzónak nehezen nevezhető címertani (csúnya nevén heraldikai) szabályokra, a zászlónak nem a felső színét, vagyis a pirosat forgatta belülre, hanem éppen fordítva. A kokárdák és a heraldika írmagjait egyébként a franciák hintették el, még a 18. és a 19. századi forradalmaik idején.
A Szendrey-féle, több szempontból is forradalmi kokárda aztán gyorsan elterjedt, a hagyományokból kiindulva napjainkban százezrek hordják így. Azt persze a mai napig sem tudja senki, Petőfi szerelme miért úgy varrta kedvese kabátjára a szalagcsillagot, ahogy, tehát nem kizárható az sem, hogy pusztán így tetszett neki jobban. Voltak egyébként olyan fejtegetések is, melyek szerint a jó Júlia a színek sorrendjének szándékos megborításával éppen az olasz forradalomnak állított emléket.
Mint az a fentiekben igyekeztünk bemutatni: mindenki másféle kokárdát tart szimpatikusnak, bár a színek sorrendjét figyelve általánosságban azt mondhatjuk, hogy a legtöbben a szabálytalanul hagyományőrzőt részesítik előnyben. Aztán, hogy a franciáknak ez mennyire tetszik, az már igazán csak a sokadik kérdés. A lényeg ugyanis az emlékezés, valamint a tisztelet!
