A minap a Markusovszky kórház egyik szakrendelésére szólított az élet. Na jó, nem volt ilyen egyszerű. Történt, hogy július közepén megint előjött nálam egy kellemetlen, de viszonylag könnyen gyógyítható betegség tünete, amit azért ismertem fel gyorsan, mert öt évvel ezelőtt már átestem rajta.
De arra nem voltam felkészülve, hogy mekkorát változott öt év alatt az állami egészségügyi rendszer. Annak idején - háziorvosom javaslata nyomán - simán elmentem reggel a kórházi szakrendelésre, ahol kihúztam a sorszámot, majd bő egyórás várakozás után átestem a vizsgálaton, és elkezdődött a kezelésem.
Most, júliusban megnéztem a kórház oldalán a rendelési időt, és kiderült, hogy időpontot kell foglalnom. Gyorsan át is néztem a heti teendőimet, hogy a telefonbeszélgetés közben ne kelljen ezzel foglalkoznom.
Aztán jött a hidegzuhany, két hónappal későbbre kaptam időpontot. Nem arra a hétre, nem a következőre, két hónappal későbbre. Nem volt mit tenni, beletörődtem. És két hónappal később megjelentem a szakrendelésen.
Ahol minden flottul ment, de gyorsan kiderült, hogy el kell mennem röntgenre. Nincs messze, a sürgősségi tömb földszintjén, de itt már éreztem, hogy nem lesz minden egyszerű.
A röntgennek egy kis sarok jutott a nagy térből, mellette a baleseti sürgősségi, ide hozzák be a baleseti sérülteket. Kicsit arrébb pedig a baleseti ambulancia, ahová a már kezeltek jönnek vissza.
Két órát kellett várnom a röntgenre, sokan is voltak, közben meg le is állt a gép, ahogyan azt az egyik asszisztens mondta. Tehát várni kellett, vártunk. Közben akarva, akaratlanul az ember nézi a várakozó betegeket, hozzátartozókat.
A baleseti azért különleges hely, mert ide mindenki valamilyen sérüléssel jön vagy hozzák, és ebből adódóan az életkor és a társadalmi réteg sem számít. Baleseti ellátás nincs fizetősben, legalábbis nem tudok róla, így aki esetleg minden más bajával magánrendelésre megy, baleset esetén kénytelen idejönni.
A baleseti nyüzsög, viszonylag gyorsan cserélődnek az emberek. A szakdolgozók (orvosok, ápolók) gyorsak és határozottak, a betegek többsége lehajtott fejjel várja a sorát.
Van itt alsós általános iskolás kislány, akinek a karját gipszelték be, félve bújik anyjához. Őt lehet a leginkább sajnálni, tekintetében fájdalom és félelem van, de azért kíváncsian nézelődik.
Van sportolónak látszó fiatal, akinek láthatóan fájdalmai vannak, csendben, összeszorított fogakkal tűr, a telefonját babrálja közben. Időnként feljebb húzza melegítőnadrágját, láthatóan gyorsan kapta magára.
Mellettem negyvenes férfi, húzza a lábát, ő nem bízta a véletlenre, felesége és 14 körüli fia nem mozdul mellőle, két oldalról támogatják. Jól öltözött üzletasszony bújik bele a telefonjába, látszik, hogy meg van sértődve, hogy neki ilyen dologgal kell foglalkoznia, ingerülten válaszol az asszisztens hívására is.
Sok az idős, van néhány kerekesszékes is, a betegeket behívó asszisztenseknek néha percekig várniuk kell, amíg a beteg a terem túlsó végéből előkerül a hívásra. Az idősek között van, aki ilyen helyzetben is mosolyog, főleg azok, akiket gyerekük, fiatalabb rokonuk kísért el. Ők azt akarják, hogy kisebbnek tűnjön a baj, ami őket érte, ne aggódjanak értük.
Vannak a magukba zárkózók, akik a nevüket is nehezen értik meg, például ott ül a jó harmincas fiatalember, akit apja kísért el, nem igazán kommunikál, szemét lesüti, csak apját figyeli.
De akik miatt igazán összeszorul a szív, azok az idősek, akiket ággyal együtt tolnak ide. Ők fekvőbetegek, de ott fekszenek a folyosón, időnként sokáig, csak hallgatnak, várnak a sorukra. Szó nélkül, beletörődőve.
Termetes börtönőrök érkeznek, szíjon vezetnek egy rabruhás elítéltet, aki egy lábon ugrál, viszik kezelésre, előttük szétnyílik a tömeg, távolságot hagynak közöttük és saját maguk között, az egy másik világ.
Ahogyan a kórház zsúfolt folyosója is az. Egy másik univerzum, valahonnan a félelmek és a rászorultság vidékein, ahol nem a mi kezünkben van a döntés. És ez a folyosó megmutatja, hogy jöhetünk bárhonnan, lehet bármink, lehetünk fiatalok, idősek, időnként összesodor minket az élet.
Itt kellene körülnézniük azoknak, akik szerint soha nem éltünk még ilyen jól.
