Lelkesen készültek és nagyon izgulnak
- így vezették elő a Körmendi úti evangélikus templomban egybegyűlteknek a Breeze együttest, akik a Lamantin Jazz Fesztivál szervezői és a Szombathelyi Evangélikus Egyházközség közös szervezésében érkeztek hozzánk éppen a nyári napfordulóra.Amikor a négy, hosszú fekete köpenyben bevonuló hölgy, és Yamaha szintetizátorral felszerelkezett zenekarvezetőjük már a köszöntő taps hallatán hálálkodó, érzékeny pillantásokkal viszonozták a közönség érdeklődését, tudtuk: itt egy mélységes zenei alázatból - és nyilvánvalóan istenhitből - táplálkozó produkciót fogunk látni-hallani.
Mi néha kiáltunk, néha táncolunk... Nem tudom itt mi a szokás, de engedjék meg, hogy önmagunkat adjuk
- mutatta be holland-amerikai együttesét a billentyűs Elvis Ediagbonya, bíztatva az eleinte csak kíváncsisággal pislogó közönséget, hogy bátran kapcsolódjanak be, dobják le láncaikat, ahogy érzik (és amit mondjuk egy harlemi kápolnában valószínűleg nem kellene kétszer mondani). Ehhez megadták az alaphangot is: take the shackles off my feet so I can dance, áradt a torkokból.Kellett egy jó fél óra, hogy oldódjon a közönség, és külön kérés nélkül is összeérjenek a tenyerek - de már ezt is elkönyvelhetjük sikerélményként, ha az vesszük, hogy mifelénk nemigen dívik az ellazulás, templomi keretek közt meg egyenesen istenkáromlásként hathat az, amit a tengerentúlon dícsőítésként adnak elő. Ezen az estén azonban nem a bűn és bűnhődés, hanem az öröm és örömködés volt napirenden.
No matter what you're going through, just tarts ki
- Elvis még közelebb került a szívekhez egy kis magyar próbálkozással, amikor arról ejtett szót egy klasszikus gospel és egy soul-osabb felütésű lassabb darab között - a váltakozó építkezés egyébként nagyon jót tett a műsornak, nem csoda hogy több gospelefsztiválról is győztesként távoztak -, hogy az életben minden felmerülő nehézség közepette is erősnek kell maradnia az embernek.Az egyszerű miniprédikációk és a gyönyörű vokálok váltották egymást, az orgánumukkal Janet Jacksont is fél kézzel földbe döngölő énekesnők egy percig sem állták meg mosolygás nélkül. Közben két kislány futkározott fel-le a padsorok között, és hirtelen minden olyan merevség vakolatként hullott alá, amit az egyház dogmatikus intézményével azonosítunk. Oh Happy Day, szólt a mindenki által ismert opusz, a több, mint másfél óra pedig úgy illant tova, mintha nem lett volna több tíz percnél.
