Van egy adoma arról, miben különbözik egymástól a country és a blues. Mert gyökereikben hasonlítanak, mindkettő a vadnyugat népzenéjéből származik, csak az egyik elment az akkori popularitás irányába, a másik maradt a tábortüzek mellett. De, hogy mi is a különbség? Az álvidámkodás mellett a country szomorúbb műfaj, amolyan feladom, lesz, ahogy lesz. És akkor az adoma:
Megdugom a szomszédban a bögyös szőkét
A country arról szól, hogy megcsalt a nőm. Most megyek, jól berúgok, aztán felkötöm magam az útszéli fára. És a blues: megcsalt a nőm, megyek, jól berúgok, aztán megdugom a szomszédban a bögyös szőkét. És, hogy mennyire pozitív lehet a sokak szerint köldöknézegetős, depressziós blues, azt jól megtapasztaltuk a Lamantin Jazz Fesztivál szombati zárónapján.
Mert most ide rakták át a legnépszerűbb programot, szerencsére. A főtéri sátor népsűrűsége ugyan nem volt a legnagyobb, az improvizációs tábor lakóinak egy része már elutazott, és állítólag valami hollandok játszottak valami világbajnokságon. De ez utóbbi félmondatot nem igazán értem, fogalmam sincs, mi lehet ennyire fontos, amikor Európa legjobb blueszenészei produkálják magukat a színpadon.
Éles Gábor Trio. Ezt a nevet tessék jól megjegyezni, és van még egy: Szkladányi András. Mert Éles Gábor valóban az ország legjobbjai közé tartozik, de szerény véleményünk szerint most a basszeres Szkladányié az érem. Fernandes gitárja úgy szólt, hogy Fenderék belesápadhatnak az irigységbe, és vitte a vállán az egészet.
Még a sörről is megfeledkeztünk
Ahogy zenészkolléga mondta: így kell basszusgitározni a kétezres évek második évtizedében. Szaggatott, zaklatott, mégis óramű pontosságú játéka háttérbe szorította a valóban zseniális Éles Gábor gitározását, leesett állal bámultunk a színpadra, közben még a sörivásról is megfeledkezve.
Aztán jött a Jambalaya. Ők voltak már itt, ismerjük is őket, jók is ám, de Élesék olyan magasra tették a mércét, amit nehéz lett volna átugrani. Szegényeknek nem is sikerült, még úgy sem, hogy ők tényleg a rhythm and blues szórakoztatóbb vége felől érkeztek. A frontember Nemes Zoltán neonzöld, térden viselt szintetizátora sem javított a helyzeten, persze, egy önálló koncerten valószínűleg elvarázsolódunk tőlük is, de itt más volt a helyzet.
És akkor a korona: a Matt Schofield Trio. Amikor szól a legendás Hammond orgona, mellette egy zseniális gitáros pöngeti a Fender Stratocastert, akkor már nagy gond nem lehet. Még úgy sem, hogy nincs basszusgitáros, pedig a könyöklőnél működő, kéttagú zsűrink mindkét tagja közelebbi ismeretséget kötött ezzel a hangszerrel, mégis el kellett ismernünk, hogy nem hiányzik.
Benne van az a valami
Persze, ehhez kellett Jonny Henderson, aki a Hammond orgona karcos hangjai mellett egy kis piros szintin nyomta bal kézzel a basszusszólamot. Kellett Jamie Little dobos, aki szigorúan, mégis könnyedén hozta a néha nem is négynegyedes ütemeket. (Ahogy zsűrink másik tagja mondta: szerintem ez egy kilenctizenhatod volt.)
És kellett maga Matt Schofield. Aki ránézésre sem a blues-sztereotípiák jellegzetes alakja, világos bőrű, hosszú szőkehajú és fiatal. Na, ezt adják össze azok, akik szerint bluest csak öreg négerek tudnak játszani. Matt – állítólag – Jimi Hendrix nyomdokain akar haladni, jelentjük, jó úton jár. De ahogyan a felvezetett néhány Hendrix-átiratot hallgattuk, maga a Mester is elismerősen csettintett volna fehér Stratocastere fölött.
És még valami. A ma már, sajnos, nem trendi, és sokszor lesajnált élőzenének van még jellegzetessége. Ahhoz, hogy működjön, hogy a hozzánk hasonló, öregedő, sokat látott és hallott, kritizálásra hajlamos műértőt is lenyűgözze, kell még valami. Amit nem lehet elmesélni, leírni, érezni kell. Valami, ami plusz töltetet hordoz, és ez, sajnos, ma már elég ritka. Boldogok lehetünk, hogy szombat este beleszagolhattunk, hogy azért van még ilyen.
