Azt már volt alkalmunk megszokni, amióta – harminc éve – Orbán Viktor beszédeit mondja, hogy bőven merít a mondavilágból, népmesei elemeket és dakota bölcsességeket egyként hallani tőle, ezek azonban soha nem állnak össze koherens egésszé. Azok a fél és egész mondatok, amelyek elhangzanak tőle, arra valók, hogy ismételhetők legyenek, ilyképp megfelelnek a hivatásuknak, beszélnek róluk.
Így van ez most is. A történelmi távlatokkal – mint ahogyan a történelemmel magával is – meglehetősen szabadon bánik a miniszterelnök. Így vált győzelemmé Trianon abban a kontextusban, hogy Jugoszlávia és Csehszlovákia, mint szintén ennek a szerződésnek az eredményei, már nincsenek, míg ellenben Magyarország van. Így lehet relativizálni a tényeket, elkenni a valóságot és álomvilágot teremteni.
Mint ahogyan azzal sem sok mindent lehet kezdeni, amikor azt mondja:
„Az utolsó tíz év volt a legsikeresebb tíz az elmúlt száz év magyar történetében.”
– Mert egyrészt felvetül a kinek a számára, másrészt pedig a kinek a szemszögéből. Kormányzati oldalról mindenképp, ha a kormánysajtó attitűdjét vesszük forrásnak, amely termékek naponta több tucat győzelmi jelentést adnak le.
„A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok”
– Tudjuk ezt Örkénytől, s ebből a szemszögből bármi nevezhető teljes sikernek, viszont ezt groteszknek nevezi a szakirodalom, s ha egy kormányfő kijelentése ezzé válik, az nem sok jót jelent az álmoskönyvek szerint.A jövőről általános elmélkedéseket kaptunk, holott mindenki nagy bejelentéseket várt. Benne volt a pakliban, hogy előre tekintve további gazdasági, pénzügyi, adózási lépéseket jelent be. Ilyesmit azonban nem tett a miniszterelnök, ha valamit bejelentett, akkor csak azt, hogy nem jelent be semmit. Ugyanakkor jó előre kivédte a lehetséges kritikákat azzal, hiába fantasztikusak kormányzásának az eredményei, az önsorsrontó magyar értelmiség mindenben csak hibákat keres.
Külső hatások számlájára írja a sikert, fenntarthatatlannak és relatív gyengének minősíti az eredményeket, összeomlással fenyeget. Ezzel az érveléssel előre érvényteleníteni próbálta a sikernarratívát kétségbe vonó kommentárokat, lám, ez csak a brüsszeli liberális blabla, és kommunista kiszolgálóik kötekedése. Ezzel Orbán voltaképp érinthetetlenné tette a kormányzást, a beszédet, Innen bárminemű kritika alaptalan és kommunista csalárdság.
Pedig szordínósan volna mibe belekötni, mert nehezen védhető az az állítás, miszerint
"A klímaválság nem új keletű ügy, és azt Áder János köztársasági elnöknek köszönhetjük, hogy mi is értesültünk róla"
– Ehhez nincs mit hozzátenni, annyira nyilvánvaló képtelenség. Éppen ezért fókuszáljunk két mondatra, amelyek a következő hetekben számtalanszor előkerülnek majd hol átkozva, hol dicsőítve, így nem árt azokat tisztába tenni.„A liberális nem más, mint diplomás kommunista”
– mondta Orbán Viktor. Mindenféle minősítés nélkül, ez csente miniszterelnök úr, mégpedig Hunter S. Thompson Rumnapló című könyvéből, illetve az ebből készült filmből. Másfelől a Rumnaplóban ezt a beszólást Art Zimburger ereszti el, aki egy magát igaz hazafinak, jó kereszténynek és hithű konzervatívnak valló bűnöző. – Öngól, csak kevesen fognak tudni róla.Aztán elhangzott az is:
„Lebegjünk, mint a pillangó és szúrjunk, mint a méhecske”
Nem szerencsés hasonlat, ha meggondoljuk, hogy a pillangó megégeti magát egy százas izzótól is, midőn körötte röpköd, és amúgy is csak egy nyarat él. A méhecske pedig belepusztul a saját szúrásába. – Viszont ezeket kaptuk útravalónak a következő értékelésig, becsüljük meg tehát és gondolkozzunk rajta alaposan.
