Vége van az ünnepeknek. Leszedték a fényeket, kidobtuk a fenyőt. Január van, kint hideg van, fagy, szürkeség. Reggel sötétben indulunk, délután sötétben érünk haza - közben morgolódunk a járhatatlan utak miatt, pedig operatív törzsek is alakultak. Az ember legszívesebben bezárkózna, kivárná, míg elmúlik ez az egész.
Mindenki visszaállt dolgozni - ki hamarabb, ki később, de senki nem jókedvvel. Nem újrakezdés volt ez, inkább visszacsúszás. Mintha mindenkit a fogánál fogva húztak volna vissza a hétköznapokba. Repülőrajt?
Nem volt kedv. Csak a muszáj
Magyarországon a túlélés egyébként nem rendkívüli állapot, hanem alapüzemmód. Nem akkor kapcsol be, amikor baj van, hanem akkor is, amikor minden rendben. Mi már megszoktuk, hogy az élet nem feltétlenül élhető, csak működtethető. Hogy nem kérdezni kell, hanem alkalmazkodni. Nem megoldani, hanem átvészelni.
Legfeljebb megszokjuk
Ez nem hősiesség, nem lustaság, de nem is egy olyan nemzeti sajátosság, amire büszkének kellene lennünk. Ez valószínűleg egy tanult viselkedés, amit generációk adtak tovább egymásnak: csináld okosba’, ne szólj, ne lógj ki, ne csinálj belőle ügyet, majd lesz valahogy.
De a „majd megoldjuk” nálunk nem optimizmus, hanem inkább védekezés.
A túlélés, mint identitás
A túlélés akkor kezdődik, amikor a problémák kimondása kockázatosabbnak tűnik, mint maga a probléma. Amikor a panaszkodás gyengeség, a változtatás pedig naivitás.
Mindannyian jól ismerjük a mondatokat:
A túlélés itt erény lett. Aki bírja, az „erős”. Aki elfárad, az „hisztis”. Aki kérdez, az „problémás”.
Nem megjavítani, kijátszani
A történelmi háttér eléggé közhelyesnek tűnhet, de mégis megkerülhetetlen. Olyan rendszerekben szocializálódtunk, amelyek nem arra tanítottak, hogyan lehet beleszólni a dolgokba, hanem arra, hogyan lehet túlélni azokat. A szabályok egy része nem azért volt, hogy működjön, hanem hogy legyen. A hatalmat nem ellenőrizni, hanem kikerülni kellett.
Tulajdonképpen soha nem lett valódi biztonságérzet, csak új szabályok jöttek, új bizonytalanságokkal. A válságok a mindennapjaink részévé váltak, sokakban kialakult az a kollektív bölcsesség, hogy a rendszer sosem értünk van, ezért nem megjavítani kell, hanem inkább kijátszani.
Az „okosba’” nem erkölcsi kérdés lett, hanem túlélési technika.
Az okosba’ ára
Ennek az árát viszont nem egyszerre, nem látványosan fizetjük meg, hanem apránként.
Kiégés formájában, amit nem nevezünk nevén, cinizmusban, amit sokszor inkább realizmusnak hívunk, apátiában, amit esetleg érettségként magyarázunk.
Sokan nem azt mondják, hogy rosszul vannak, hanem azt, hogy „fáradtak”. Nem beszélnek elégedetlenségről, csak legyintenek. Nem remélnek, csak titokban számolnak.
Sokan azt hiszik, az új év önmagában változtat meg bennünket. Egyszerre várunk tőle túl sokat és túl keveset. Fogadalmakat teszünk – életmódváltás, lassítás, kevesebb képernyő, több figyelem, stb. –, majd néhány hét alatt eszmélünk, hogy ugyanabban a ritmusban vagyunk, mint amiből ki akartunk lépni.
Persze január elején még nem is feltétlenül kell készen lennünk a nagy dolgokra.
A január egy tompa, csendes hónap. Nem megnyugtató, sokkal inkább nyomasztó. Az ember ilyenkor nem terveket sző, hanem számol: meddig elég a pénz, az erő, a türelem.
Ez a túlélés-életérzés ideális terepe. Amikor nem kell hinni semmiben, csak kibírni. Amikor az a „normális”, hogy nincs kedvünk semmihez, de azért csináljuk.
De miért nem beszélünk erről? Mert a túlélés magányos műfaj. Egyéni stratégiákból áll, aki pedig beszél róla, az már nem csak túlélni akar, hanem változtatni. És ez veszélyesebbnek tűnik, mint csendben alkalmazkodni.
A megszokás erős fegyver. Ha mindenki fáradt, akkor a fáradtság normális. Ha mindenki cinikus, akkor a remény naivitás. Ha mindenki „megoldja”, akkor viszont a kérdezés luxus.
Így válik a túlélés közös titokká, amiről mindenki tud, de senki nem akarja kimondani.
Meddig működik?
Egy darabig. Addig, amíg van energia, türelem, egészség, illetve, amíg elhisszük, hogy ez az élet természetes rendje.
A túlélés fontos. Megtanít minket alkalmazkodni, segít átvészelni a telet, a januárt, a hideget, a szürkeséget. De a túlélés nem végtelen erőforrás. Egyáltalán nem is épít, csak fenntart.
Január után jön február, aztán egyszer csak világosabb lesz. A tél is elmúlik. És aztán azon kapjuk magunkat, hogy már nem csak túlélni akarunk.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
