Kelet-Németország (NDK) egy nagyon is élhető ország volt. Ezt az akkoriban kint dolgozó magyar vendégmunkások is alátámaszthatnák. Persze igen szigorú határőrizettel. Ezért is példa értékű, hogy 1979 egy nyári éjszakáján érvényes okmányok nélkül mehettünk volna át Nyugat-Berlinbe, de ellenálltunk a kísértésnek.
1979. július 29-én indultunk barátommal lengyelországi levelezőtársa családjához egy Zsiguli kombival (ez volt a Lada elődje). A cél a Lech Walesa által kiváltott sztrájkok miatt forrongó balti tengeri térség egyik nagyvárosa, a hajógyárral is rendelkező Gdynia volt.
Akkoriban valóban nagy volt a ragaszkodás és a szeretet a magyarok iránt, a forintot pedig akkora becsben tartották, mint most mi az eurót. Mindezt alátámasztja, hogy alig léptük át a lengyel határt, a rendőrök gyorshajtás miatt „lemeszeltek” bennünket. Amikor azonban meglátták a magyar rendszámot, büntetés nélkül tovább engedtek.
A gdyniai hajógyár és környéke teljesen kihalt volt, az utcán embereket alig lehetet látni, a boltok polcai hasonlítottak a romániai állapotokhoz. Megpróbáltam legalább a Magyarországon is forgalmazott úgynevezett „táncos” lengyel sört kapni, de legfeljebb a közterületeken árusított jégkását ihattam volna.
A bennünket vendégül látó, lengyel mércével mérve elég jó anyagi helyzetben lévő család háziasszonya megkönnyezte, amikor egy tálca (30 darab) tojást adtunk át neki, mondván, hogy tojást már régen ettek utoljára.
Ellátogattunk Gdanskba és Sopotba is, mindkét helyen ugyanazt tapasztaltuk, mint Gdyniában. Utolsó este - amikor a német határ felé indultunk - vettük észre, hogy a tankunk szinte teljesen kiürült. Már sötét volt, amikor egy tengerparti halászfalu mellett találtunk egy benzinkutat, csakhogy zlotynk már nem volt, és NDK-s márkán kívül csupán 500 forinttal rendelkeztünk. Mondtuk a kutasnak, hogy ez van, mire ő boldogan fogadta el a forintot, és a végén még nekünk kellett szólni, hogy hagyja abba, annyit tankolt a kocsiba.
Éjfél körül járhatott, amikor Kelet-Berlinen át autóztunk hazafelé. A városban egyszer csak egy ellenőrző pontnál találtuk magunkat, ahol az egyik sávra az volt felfestve, hogy West-Berlin, a másikra pedig, hogy Tranzit.
A kocsit vezető barátom bizonyára az éjszaka és a vezetés fáradtsága miatt véletlenül a West-Berlin sávba sorolt be. Egy húsz év körüli egyenruhás határőr jött a kocsihoz, és elkérte az útleveleket. Nekem csak szocialista országokba szóló piros volt, barátomnak nyugati országokba is érvényes kék.
A srác átforgatta őket, majd visszaadta, és intett, hogy mehetünk tovább.
Meglepődve néztünk egymásra, mert nem értettük. Gyorsan szót váltottunk, s arra a következtetésre jutottunk, hogyha át is megyünk Nyugat-Berlinbe, - érvényes dokumentumok híján - hogyan jövünk vissza?
Időközben a fiatal határőr türelmetlenül integetett, s talán még azt is mondta, hogy: Weiter! Weiter! A gimnáziumi német nyelvi tanulmányaim alapján megpróbáltam neki megmagyarázni, hogy nem akarunk mi West-Berlinbe menni, hanem nach Ungarn azaz Magyarországra tartunk, csak véletlenül rossz sávba soroltunk be.
Addig makacskodtunk, míg fogta az útleveleket, és bevitte a főépületbe, valószínűleg a parancsnokához. Pár perc múlva visszajött, visszaadta az útleveleket, és mintha mi sem történt volna, átirányított bennünket a Tranzit sávba. A szigorú határőrizet figyelmének lankadását csak találgatni lehet…
A csehszlovák határig beszélgettünk a történtekről, s arra a következtetésre jutottunk, hogy nem volt olyan rossz dolgunk a Kádár-érában, hogy át kellett volna mennünk, ráadásul itthon hagytuk volna a családunkat, rokonainkat, barátainkat, a munkahelyünket, és a semmiből építkezhettünk volna nyugaton.
Szóval így maradtunk itthon.
