Egyik közeli ismerősöm mesélte, hogy annak idején egy szakmai találkozón voltak a főnökével Budapesten, majd a találkozót egy üzleti vacsora követte egy jobb étteremben.
A főnöke marhapörköltet rendelt, majd amikor a pincér azt kérdezte, hogy milyen köretet kér hozzá, az ötvenes férfi tanulmányozta egy darabig az étlapot, majd magabiztosan azt mondta, hogy "aranygaluskát".
Az asztal körül ülő üzletemberek elcsendesedtek, a pincér sem mondott semmit, felvette a rendelést, majd néhány perc múlva hozta is az ételt. Egyik tányérban marhapörkölt volt, mellette egy másikon az édes desszert, vanília krémmel.
Kínos volt mindenkinek.
Hasonlóan kínos Orbán Viktor szombati fajelméleti fejtegetése, mely szerint „mi nem vagyunk kevert fajúak”.
Amikor ez elhangzott, éppen a Kőszegi-hegységet jártam, és a fenyőerdők pusztulásának a sebességén hüledeztem, és bevallom, hazaérve sem az volt az első, hogy idén miket mondott a miniszterelnök Tusványoson.
Magas már az ingerküszöböm, de ez a mondat aztán mégiscsak átvitte. Utólag volt egy kis magyarázkodás, hogy így kell érteni meg úgy kell érteni, de egyrészt baromi unalmas, hogy mindig magyarázkodni kell, a mondanivalót meg mindig egyféleképpen lehet félreérteni, másrészt egy ilyen kijelentés megmagyarázhatatlan ostobaság.
Ha barátod mondja ezt egy kerti borozás közben, fejedet csóválod és elvitatkozol vele, de ha a miniszterelnököd, akkor ez más dimenzió.
Nem lehet tudni, hogy ez kommunikációs csont volt-e, amit valaki gondosan kifőzött a Fidesz-propaganda boszorkánykonyhájában - hogy erről beszéljen a magyar sajtó és ne a többszörösen is sarokba szorult ország helyzetéről - vagy Orbán Viktor tényleg így gondolja.
Végül is mindegy, mind a kettő elég nagy baj, és nekem 2022-ben nincs nagy kedvem elmagyarázni, hogy ezzel a mondattal mi a gond. Aki bújt, aki nem.
Ide tartozik, hogy két évvel ezelőtt nyáron a Facebook elém keverte a kormány üzeneteit, amelyekből néhány tucatot akkor lementettem, hogy majd írok róluk. Aztán nem írtam, mert annyi más minden jött, hogy nem látszottak fontosnak.
De megtartottam őket, mert kordokumentumok, és a faji keveredés kapcsán most ideteszem őket a maguk töménységében.
Az üzenetük - és minden bizonnyal a megszólított célcsoport is - nagyon hasonló. Olyan ösztönökre hatnak, olyan alacsony színvonalat képviselnek, hogy nincs értelme elemezgetni és kritikát írni róluk. Milyen kritikát lehet írni arról, hogy egy részeg a kocsmából hazafelé az ablakunk alatt azt gajdolja, hogy „édesanyám, nagy f*szok az ácsok”?
Arról viszont beszélni kellene, hogy a „csávó” (O.V.) előszeretettel beszél többes szám első személyben. Visszatérő elem, hogy magyarok ebben vagy abban mennyire faszábbak, mint a többiek, az üzenetekben a nemzet általánosítva, összeterelve és összemosva, mint egyetlen nagy és megbonthatatlan szerves egység jelenik meg, ami együtt lélegzik és mozog, és aminek a lényegét a vezér jeleníti meg és tolmácsolja a nép számára.
Igazi egészpályás letámadás, igazi surmóság, amivel a kívülállók nem is tudnak mit kezdeni. Csak – mondjuk ki - szégyelljük magunkat, más helyett, némileg hasonlóan ahhoz, mint amikor annak idején a főnök aranygaluskát kért.
Valami stratégia azért csak kellene most már, mert itt – és ez az idei Tusványos tanulsága - mégiscsak nagyobb a tét.