Idén 10. alkalommal tartották meg a Herényiek Háza Alkotótáborát a Fáklyavivők egyesülete és a Herényi Kulturális és Sportegyesület összefogásával. A záró kiállítás megnyitója előtt pár órával érkeztünk, mert nem protokolláris és kötöttségekbe zárt dolgokra voltunk kíváncsiak, hanem arra felszabadult miliőre, amit ez az alkotótábor évről-évre kínál és képvisel.
A tábor központi témája a virágok és a virágos természet volt, de ahogy lenni szokott, nem csak virágos csendéletekkel találkoztunk a Herényiek Háza nagytermében. Belépve egyből a bal oldal ragadta meg a tekintetünk, barna csomagolópapíron fekete szénrajz-portrék a falon, felismerhető mindenki, de mégis fellelhetőek azok az apró különbségek, amik egy-egy festőre jellemzőek csak. A szénnel sem csak egyféleképpen lehet dolgozni, és ettől lesz igazán érdekes ez a képi utazás.
Mert Balogh Tibor, Ferkovics József, Ráczné Kalányos Gyöngyi, Hájas Zoltán, Ökrös Mónika, Nagy Zoltán, Kárpáti Zsuzsanna, Vári Zsolt, Szegkovács József és Szentandrássy Csaba mind más és más szakaszában járnak az alkotói pályájuknak, más stílusokat és formanyelveket használnak, és szívesen kísérleteznek és tanulmányoznak is, hiszen a nagybányai Nyolcak hatása éppúgy fellelhető, mint Klimt ecsetvonásai, vagy Degas mozgás-központúsága, esetleg Picasso cirkuszi képeinek reinkarnálódása.
Amíg Balogh Tibor a fényjátékokkal és arctalan mozdulatokkal dolgozott, addig Ráczné Kalányos Gyöngyi az autentikus naiv roma festészettől a fotórealisztikus portrék felé indult el. Szegkovács József, aki kitanulta a kovácsmesterséget a klasszikus roma foglalkozásokat vitte vászonra anélkül, hogy túlromanticizálta volna, s bár a festményein a nyers valóságot ábrázolja, összhatásában mégis könnyed és megkapó az egész.
Nagy Zoltán festőművész Szegedről érkezett, és a többiek viccesen meg is jegyezték, hogy dombot alig látott életében. Mindenesetre a festményein a Dél-Alföld mosolyog vissza ránk. Eső utáni burjánzó virágos, vagy épp egy annyira élethű fa, aminek az árnyékába szívesen elmenekülnénk a nyári forróság elől. Rendkívül részletgazdag amit csinál, s mindemellett megvan benne a csibészség is azzal, hogy olykor zöld felhőket és eget fest, teszi ezt úgy, hogy ez egy percig sem lesz lét- és tájidegen.
Ökrös Mónikának a 10. volt az első, több különböző stílussal is próbálkozott, és mindegyiket annyira jól művelte, hogy külső szemlélőként nehéz megmondani, melyiket választja majd.
A rengeteg kék miatt Kárpáti Zsuzsanna képei azonnal felismerhetők, az ő látásmódja és asszociációi mintha egy másik dimenzióból származnának. S míg a gyógynövényről tökéletes linómetszetet készít, azt végül hol búra alá zárja, mint a kis herceg a rózsáját, vagy épp egy erdő közepén/mélyén helyezi el, egy pohárban. Így a végeredmény nem szimplán káprázatos, hanem maga a káprázat.
Van egy olyan érzésünk, hogy Vári Zsolt bekötött szemmel is képes lenne lefesteni egy tavirózsát. Legtöbbször ezeket festi, bár ebben az esetben a tanulmányozás sokkal jobban leírja azt a munkát, amit Zsolt végez. Fotókat és videókat készít a növényről, megfigyeli őket és végül a tapasztalataiból megszületik egy tájkép, ami magában hordozza a békével töltött tóparti létet.
Szentandrássy Csaba volt az egyik tárlatvezetőnk ezen a délutánon, igazi polihisztor, hiszen nem csak fest, de szobrászkodik, restaurál és még a vályogházakhoz is ért. Az alkotótáborban készített egy tengerparti tájképet, amit egy autópálya-alagút szellőzőnyílása előtt elhaladva látott egy másodperce, vagy még annyira sem talán. Mégis a kép a tengerrel és a naplementével, az alkalmazott színekkel megragadta az ember fantáziáját.
A másik pedig Hájas Zoltán. Nála a nagy elődök voltak terítéken, az ő ecsetkezelésüket, színhasználatukat tanulmányozta és a festményeiket gondolta újra. Persze apró csavarokból itt sem volt hiány, a gyerekkori kedvenc kép reprója üres asztallal, egy szándékosan befejezetlen portré, ami mögött felsejlik egy másik univerzum, vagy a totális üresség. Játékos és a nézőre bízza magát, mert aki a képek előtt megáll, az névre szóló meghívót kap ebbe a világba.
Végül, de nem utolsó sorban ott volt Ferkovics József festőművész, aki immár tizedik éve hozta tető alá ezt az alkotótábort. Klasszikus fehér köpenyében, mintha valami laboratóriumban pikogrammos pontossággal adagolná az összetevőket ahhoz, hogy évről-évre a Herényiek Háza egy hétig egy teljesen más dimenzióban tudjon létezni.
Mert az elmúlt hét nap bármelyik része képes legalább egy hónapnyi élménnyel feltölteni az ide betérőket, mert hangulatában és képi világában is egyedülálló Szombathelyen az, ami itt létrejön.
Az erős, intenzív színekben mintha India köszönne vissza, de ez az oka annak is, hogy ezek a festmények bár a materiális világ termékei, még élők, mozgalmasak és van bennük valami megfoghatatlan élni akarás. És ez az oka, hogy ezek a képek megszólítanak és meghívnak, és aki kellően nyitott, az kézen fogják és végigvezetik egy olyan úton, ahol megtanulunk együtt, sírni, élni és nevetni is.
