„Lám, milyen gyorsan kerülhet az ember nagyon hülye helyzetekbe” – mondja útitársam, amikor megállok egy somogyi kukoricaföld közepén, egyrészt mert a por belepi az ablakot, másrészt nem vagyok biztos benne, hogy nem ül fel az alváz a földút kerékvágataiban.
De hogy is kerültünk oda?
Idén több érv is szólt amellett, hogy a nyári pihenés több rövid részletben történjen, lehetőleg hazai pályán.
Ezért indultunk néhány éjszakára egy apró, a világtól elzárt Somogy megyei faluba, Polányba.
Nem vagyok a GPS híve, olyannyira, hogy néha még előveszem a papírtérképeimet, de térkép nélkül is jól eligazodom a Dunántúlon. De néha jól jön a műholdas segítség, például amikor külföldön vagy nagyobb hazai városban járok.
Most azért ütöttem be a célpontot a Google-ba, mert Somogy megyének a keleti felét annyira nem ismerem, és ahogy mondtam, tényleg kicsi településről van szó.
Az útvonaltervező által első helyen javasolt útvonalat Somogyvárig gyakorlatilag csukott szemmel ismertem, onnan egy alacsonyabb rendű út vezet a 13 kilométerrel odébb lévő Polányba.
De olyan vékonnyal jelöli a Google, hogy gyanút is fogok, megnézem a Streetview-val is, azt látom, hogy korábban egy nagyon ramaty, egysávos út volt, de a 2024-re felújították.
A helyszínen meg is találom az utat, örömmel konstatálom, hogy tényleg vállalható. A térkép szerint már csak olyan 8 kilométer lehet a célig, amikor a hang azt mondja, forduljak jobbra. Ahol is egy földút vár ránk. Jó, talán átvisz valami másik aszfaltútra, bizakodom.
Kanyargunk jobbra-balra a földeken, de az aszfaltút helyett csak néhány mezőgazdasági munkagép jön szembe. Egyre rosszabbak az utak és egyre nagyobb a por, míg végül egy olyan kereszteződéshez érünk, ahonnan már nem merjük vállalni a további utat.
Még egy kicsit kevergünk a kukoricatáblák között, hátha talál a GPS valami megoldást, de akármerre térülünk-fordulunk, a Google mindenáron vissza akar vinni ahhoz a földutas kereszteződéshez, ahonnan – legalábbis személyautóval – már nincs tovább. Vagyis nem merjük bevállalni.
Végül annak is örülünk, hogy visszatalálunk az aszfaltútra, próbálunk alternatív megoldást kicsikarni a GPS-ből, de az továbbra is a kukoricatáblás megoldást erőlteti.
Végül megállok, megnézem, mi a fene ez az egész.
Kiderül, abban igaza van a GPS-nek, hogy ez tűnik a leglogikusabb megoldásnak, mert hogy két út fut Kaposvár és a Balaton között párhuzamosan, és Polány valahol a kettő között van, de a kettő között valamiért nincs normális kapcsolat, és ha nem akarunk 50 kilométert kerülni, át kell vágni valahol.
Jó, akkor kerüljünk dél felé, mondom, de Juta, ahonnan van „átjárás”, még közel 30 kilométer, amihez már nincs türelmem. Így Somogyjádnál még egyszer nekifutok egy rövidítésnek. Itt legalább ki van írva, hogy lesz egy szakasz földút. De ez legalább járható.
Utána még vannak kisebb izgalmak - és nagyobb gödrök – egy másik kertek alatti szakasznál, amerre a GPS visz, de csak odaérünk a célhoz.
A szerencsétlen autó úgy néz ki, mintha most fejeztem volna be a Párizs-Dakar Ralit, és itt az ideje feltenni magamnak a kérdést:
„Hogy lehettem ennyire hülye?”
A kukoricaföldes kirándulás tipikus esete annak, amikor a döntések logikusak ugyan, de a végeredmény mégiscsak egy védhetetlen nonszensz.
Visszafelé már a Balaton felé megyek, ami 20-30 kilométerrel hosszabb ugyan, és a tóparti forgalom sem kellemes a hőségben, de még mindig jobb, mint ismét letesztelni a 18 éves Mazdám futóművét.
Nem vagyok e téren sem túl kényes, sem túl szorgalmas, de néhány nap múlva a hátsó udvaron kefével, szivaccsal és puha ronggyal esek neki az autónak, hogy kivakarjam a porból.
Egyszerű, gyors munkának tűnik, de aztán kiderül, nem az. Egyrészt azért, mert a mosás után hiába tűnik tisztának a karosszéria és a beltér, ha megszárad, ismét ott a dzsuva, másrészt az alattomos por beleette magát mindenbe, a műszerfal mélyedéseitől kezdve a csomagtartó kárpitján át a motorházig.
A nagyját kipucolom, a maradékot meg majd legközelebb.
Néhány nappal később
A szerencsétlen autó most egy soproni szervizben várja a sorát, merthogy 18 év után most hagyott először cserben. Talán ez volt a bosszúja a somogyi kukoricaföldért.
De erről majd a folytatásban.
És persze jöhetnek a kommentek.
(Címlapképünk illusztráció, de közel jár a valósághoz)
