Már majdnem egy évtizede annak, hogy a bécsi belvárosban sétálva egy tüntetésbe botlottam.
Jól öltözött, de mégis különös megjelenésű emberek néma csendben vonultak a Stephansdom mellett „Stop killing Hazara” táblákat tartva a magasba.
A nők ruházata alapján muszlim csoportnak tűntek, de valahogy nem állt össze a kép.
Hazaérve nekiálltam kinyomozni, mit is láttam az osztrák fővárosban. Kiderült, hogy Afganisztánból érkezett menekültek, a hazara népcsoport tagjai. A hazarák a törzsi társadalom legalsó fokán állnak, még afgán szemmel is szegények és elmaradottak, ráadásul jelentősen elütnek a többiektől, merthogy termetükön, arcukon az egykor átvonuló mongol hadsereg jegyeit őrzik. Módszeres irtásuk a 18. század végén kezdődött, és napjainkig tart.
Írtam aztán róluk, és egyik olvasó azt javasolta, ha érdekel a téma, olvassam el Khaled Hosseini Papírsárkányok című regényét.
Megtettem, és egy új világ nyílott ki előttem. Újfent szembesültem, hogy milyen keveset tudok a földkerekségről, ha pedig mégis tudok valamit, az mennyire fals, egyoldalú és sztereotip tud lenni.
A Papírsárkányok (amiből később egy sikeres, de a könyvnél gyengébb film is készült) kíméletlen, mellbevágó, de mégis nagyon emberi és univerzális.
Mindez eszembe jut, amikor olvasom az Afganisztánból érkező híreket, amikről mindenkinek megvan a véleménye, jellemzően igencsak sarkosak, feketék vagy fehérek; az ott lakók bizonyára elcsodálkoznának rajtuk, mint ahogy mi is elcsodálkozunk, és nem ismerünk magunkra, amikor rólunk beszélnek valamely távoli országban.
Magyarország a 10 millió járványszakértő országa után a 10 millió Afganisztán-szakértő országa lett, ahol most néhány napig mindenki fontosnak tartja elmondani, hogy ő hogyan látja az ottani helyzetet, és nagyjából biztos is a dolgában.
Én óvatos vagyok, csak annyit tudok, mint a tízmillió szakértő egyike, hogy a nyilvános kivégzések, a könyvégetések, a vallási fanatizmus, a nők megnyomorítása nem emlékeztetnek szabadságharcra, ahogy azt is sejtem, hogy a nagyhatalmi játszmák hátterében leginkább egy szűk csoport önző anyagi érdekei állnak, akik gond nélkül küldik a mészárszékre akár a saját embereiket is.
Abban is hiszek, hogy a bajbajutott embereken segíteni kell, és ezt semmilyen zavaros handabanda nem írhatja felül.
De hogy én is hozzátegyek valami konkrétat a témához, ami talán más megvilágításba helyezi majd az eljövendő eseményeket, olvasóink figyelmébe ajánlom az CNBC írását, amely azt a kishírt járja körül, mely szerint míg a világ szörnyülködve nézi a kabuli reptér körüli fejleményeket, Kína bejelentette, hogy baráti kapcsolatokra törekszik az új afgán vezetéssel.
No nem azért, mert a diktatúrák szeretnek barátkozni egymással, hanem azért, mert a vad ázsiai ország tele van értékes ritkafémekkel (arany, ezüst, higany, lítium stb.), és ezeknek a birtoklása újabb jelentős erőforrást jelent az amúgy is egyre félelmetesebb gazdasági hatalommal rendelkező Kína számára, aminek nagy gyakorlata van abban, hogy kihasználjon fejlődő országokat, kihasználva az ottani politikai vezetések – mondjuk úgy – alakíthatóságát.
Nagyon könnyen elképzelhető tehát, hogy ami eddig egyetlen nagyhatalomnak (Anglia, Oroszország, USA) sem sikerült, az most Kínának menni fog: Afganisztán önként és fegyverek nélkül elfogadja egy másik ország dominanciáját.
Ha ez a forgatókönyv valósul meg, akkor a Nyugat kudarcának sokkal messzebb ható következményei lehetnek, mint a repülőgépek oldalába kétségbeesetten kapaszkodó emberek tragédiája.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
