600 négyzetméteren elterülő húsvéti kiállításra invitált a budapesti Mezőgazdasági Múzeum, kaptunk is az alkalmon - még ha az aktuális esemény céltáblájául a családokat is választották, és még ha egy kicsit berzenkedtünk is attól, hogy az unalom kardjába kell majd beledőlnünk. De összekaptuk magunkat, és a húsvét történetét bemutató részleget ezúttal megkerülve inkább arra voltunk kíváncsiak, mint gondolnak saját tevékenységükről és annak 21. századi értékéről azok a neves népművészek, akik itt helyben gondoskodnak a míves tojásparádéról.
A tojáskarcolással 25 éve foglalkozó Berszánné Román Erzsébet nem aggódik, mert bár az idei évben erős visszaesést érez az érdeklődésben, azt mondja, szerencsére évszaktól függetlenül mindig kelendőek díszes munkái. Igaz, ő nem mondhatja el magáról, hogy valamely régiót képviseli - egyébként pesti -, tudniillik a tojáskarcolásos technika, amit alkalmaz, nem kötődik tájegységhez.
Nem is nagyon maradtak meg, a pásztorember faragta ezeket, aztán rendre össze is törtek a húsvéti tojáskoccintásnál, gurításnál. Nem maradt fenn különösebb kultúrája, ahogy az írott tojások esetén. Nagyon kevesen is csinálják: ismerek körülbelül hetven tojásfestőt, ennek 95 százaléka írókázik, egy százaléka patkol, vannak a kalocsaiak és mezőkövesdiek, akik festenek, a maradék egy-másfél százalék karcol csak
- mesél lelkesen, miközben halkan serceg a kezében a tapétavágó. Bevalljuk, magunk sem gondoltuk volna, hogy egy ilyen hétköznapi eszközzel készül a látványos végeredmény, pedig de.
Úgy mutat a piroson, mint egy konyharuha
Erzsébet szerint a tojáskarcolás hátránya - hogy nincs tájjellege - egyben az előnye is, mert a népművészet gazdag tárházából bármihez hozzá tud nyúlni.
Itt van például a libatojásokon ez a nagyon szép zalai fehér hímzésminta, vannak a korondi madarak, amiket én nagyon szeretek, jól megjeleníthetők, vannak halasi csipke jellegűek, aztán vannak a saját kis madárkáim is.
De a tojás színe sem mindegy, mármint amilyenre festették: a csipkeminta, ami a kékfestőn pompásan mutat, az a pirosonúgy, mint egy konyharuha.
Akkurátus választ kapunk arra is, mennyi idő alatt készülnek el ezek a tojások: egy egyszerű tyúktojás fél-egy óra alatt megvan, egy bonyolultabb három-négy óra, a mögötte látható, nemzetközi díjnyertes magyaros strucctojás két hét alatt lett olyan, amilyen, napi nyolc-tíz órás munka során.
Magyarország amúgy erősnek számít - mondja -, de hímestojáskészítésben masszív versenyben állunk a szlovákokkal és a csehekkel. Egyébként minél keletebbre megyünk, annál díszítettebbek, cirádásabbak a formák, és ez a népművészetben is megjelenik, az ukránoké például nagyon színes, a miénk viszont egy szinten van a szomszédos szláv népekével. Ezért rettentő harc folyik, a németek, osztrákok, olaszok ugyanis nem nagyon díszítenek, ellenben szívesen vásárolnak. Ezért nekik, magyar tojásdíszítőknek nagyon kemény harcba kell szállnunk, mert sokszor azt hallják a turistáktól, hogy jé, ilyet nem vesznek, mert vettek már Prágában. Erzsébet szerint amúgy ha figyelnénk a minőségre, és nem engednénk ekkora teret a bóvlinak, akkor Magyarország turizmusának szekerét nagyon komolyan meg lehetne tolni.
De annyi akadállyal, adóval vagyunk sújtva, hogy néha az embernek elmegy a kedve. Aztán jön egy Makovecz Imre, aki azt mondja, hogy gyönyörű munkám van, vagy akár csak egy gyerek, akiről amúgy azt mondják, hogy nem figyel oda semmire, holott mégis, akkor ez mindig löketet ad
- búcsúzik tőlünk.
Egy másik pultnál szemrevételezve egy Tojásfestés nép technikával című könyvet kedves invitálását kapunk - mint kiderül, magával a szerzővel beszélgetünk. Rózsa Györgyné sem ma kezdte a szakmát, sőt, férje tojást patkol, a könyvet lányával közösen írta, szóval nagyon is a családban marad ez a népművészet. Főleg akkor, amikor mukkanás nélküli totális csendben ő, a lánya és unokája egyszerre írja a tojásokat - idézi fel.
Vegyszer helyett vöröshagyma
A tojásírás egyébként kedvenc módszerük - ami a forró viasszal írást, majd a tojás megfestése után kitűnő mintát jelenti - és a berzselést is szeretek, amikor a tojást tavaszi levéllel lekötve teszik a festőlébe, és a levél lenyomata ott marad kuriózumnak. Növényi festékkel dolgoznak, például barnás-rozsdás színt a vöröshagyma száraz héjának teaszerű megfőzésével érik el, ecetet raknak bele, és abba kerül a tojás. Ez
intenzíven fog, és a régiek is ugyanígy csinálták.
Kapunk kis múltidézést is: a tojásmintákat először 1896-ban gyűjtötték össze, azelőttről nem ismerjük a pontos történetet, mindenesetre Móra Ferenc régészként már rávilágított egy fontos tényre.
Amikor az avar-kori sírokat kiásták a közelben, a nők kezében megkövesedett, karcolt tojást találtak. Ez a bizonyíték arra, hogy a tojásdíszítés nem a kereszténységgel jelent meg.
De a tojás titkos üzenetként is funkcionált egykor: ha a lány piros tojást adott a fiúnak, az a szerelem jele volt, ha pedig zöldet, akkor azt, hogy köszöni szépen, de békén lehet őt hagyni.
A profi tojásdekoratőr optimista gondolattal zár: szerinte a húsvét az, ami a városokban is megmaradt, és olyan formán mindenkit érint, hogy a tojást vallástól, kortól függetlenül valaki mindig készíti, adja vagy kapja. Vagy csak kiteszi az asztalra.
