Valaki ellopta a kormányt!
Egy szimulátoron nincs mit magyarázni, legalábbis annak, aki ismeri a gép eredetijét. Mozdonyt meg már mindenki látott. Kívülről. De mi a helyzet a belsejével? Na, az már keményebb dió.
Villany vagy dízel? Kérdezi a vizsgabiztos. Én meg bátortalanul kérdezem, hogy melyik milyen, mert első látásra már az aggodalmat okozott, hogy valaki ellopta a kormányt. Végül is, mint utóbb kiderül, a két mozdony között itt olyan nagy különbség nincs, hiszen a szimulátor konzolja egészséges arany középutat találva lavíroz a két típus között. Így hát marad a villany.
Ha szembejön egy tehéncsorda…
A mozdonyszimulátort úgy fejlesztették ki, hogy a valóságnak teljesen megfelelő módon reagáljon a virtuális környezeti hatásokra és a kezelő konzolról adott utasításoknak. Bár a profik azt mondták, egy picit ezek meg vannak nehezítve, például hosszabb a fékút. A gép szoftvere nem mellékesen valós domborzati viszonyokat és valós sín pályákat tartalmaz. Egyelőre még csak Budapest és Hegyeshalom között lehet közlekedni, de szépen lassan betáplálják az ország többi vasútvonalát is. Jövőre talán már Kőszegre is leruccanhatunk.
Nekem azonban még csak a Budaörs – Herceghalom jutott, ónos esőben. Merthogy a pálya mellet, az időjárást is külön állíthatják, továbbá sínre tévedt ember, tehéncsorda, és a szembejövő sávra terelés is nehezítheti a vizsgázó dolgát. Nekem a sínre tévedt embertársam előtt kell vészfékeznem, vagyis kellene majd valamikor, előtte el kéne még valahogy indulnom.
Láb a pedálra, nyomást figyeli, lassan, mondom lassan, gázt ad.
Már most valamit le kell szögeznem. Egy rendes mozdonyvezető mindig nyomja a pedált. Ennek csupán az az oka, hogy a mozdony innen tudja, a vezetője ébren van-e, és mondjuk nem épp a kávét főzi hátul. Bizonyos időközönként egy kis síp megszólal, akkor a pedált fel kell engedi, majd ismét bőszen nyomni, a kitámasztás tehát kilőve. Nincs ez másként a szimulátoron sem, láb tehát a pedálra. A nagy, lapos piros gombhoz itt sem szabad nyúlni. Az ugyan is megszakítja az áramellátást, akár csak az igazin.
A kalauz megadta az engedélyt, a szemafor zöldre vált. Akkor tehát légnyomás ötön, a motorok zúgnak, fék ki, a gázkar pedig előre tolva. Megindul a vonat. Méghozzá rázkódva, mert az ónos eső miatt csúszik a sín. Vissza a gázt. Lassan elindulunk, most már csak úgy siklunk a Budaörsi vasútállomáson. Ám itt is vannak sebesség szabályok, 40 kilométernél többel a vasútállomáson nem szabad haladni, letilt a gép. Na, sebaj, indulunk újra! Most már minden rendben, elhagytuk az állomást, világít a MAX, vagyis semmi akadály nincs a síneken. Hajrá, ami a csövön kifér! Roboghatunk 160-nal.
Ezt épphogy megúsztam!
Az ónos esőben araszolva hunyorogtam, és figyeltem, mikor jelenik meg áldozati bárányom, vagyis az a sínekre tévedt, betáplált ember. Bizony, nem volt könnyű észrevenni… Azért megúszta. (Ilyen eset szerencsére a valóságban ritkán van.) Lassacskán megérkezünk Herceghalomra, közben azonban át kell még vergődnünk, mint egy utolsó akadályként, a váltók hálóján. A sok jelzésben, lámpában és parancsban teljesen elvesztem, ám ekkor jött segítség, a balomon ülő vizsgabiztos.
Dereng már a vasútállomás fénye, kürtszóval jelzem az utasoknak, elértük úticélunkat. Egy kicsit rá is kapcsolok, had érjenek haza a Dallasra! De lehet, hogy egy picit jobban a kelleténél, mert bizony satufékkel is tovább csúsztam a peron mellett, nem többel csak 100 méterrel. Ez a fránya ónos eső!
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
