Akkor legyen a felütés ez: nem biztos, hogy mondjuk DVD-n feltétlenül sokan odateszik majd a házi gyűjteményükbe, de vásznon mindenképpen kihagyhatatlan film Terence Malick Az élet fája című nagyszabású munkája. És nem azért, mert feltétlenül hasra kell esnünk (egyébként jól megérdemelt) tavalyi Cannes-i díja előtt, hanem mert ez a film és az amerikai mester filmcsinálási módja egyszerűen páratlan és utánozhatatlanul egyedi. Szóval igazi filmcsemege.
Az amerikai filmgyártás elmúlt 118 évében, pláne annak hollywoodi álomgyári változatában az egyéni hangú szerző messze nem olyan jellemzőm állatfajta, mint felénk, Európában. A megkerülhetetlen Orson Welles (Aranypolgár) előttről, a némafilmből mondjuk Griffith, aztán Chaplin, Keaton és Stroheim. Az ó-hollywoodi rendszer agóniájától kezdve kicsit megszaporodtak a művészek arrafelé is: Nicholas Ray, Stanley Kubrick, később az inkább New Yorkhoz kötődő Cassavetes. De manapság sincsen sok belőlük: Altman pár éve meghalt, maradt Lynch, Jarmusch.
A filozófus filmeket csinál
És akkor itt van ez a fura figura: az idén 70 éves Terence Malick. Néhány másoknak írt forgatókönyve mellett 1973 óta leforgatott (ezzel a mostanival együtt) öt filmet, mégis kikerülhetetlen a kortárs filmművészetben. Amikor majdnem húsz év szünet után 1998-ban megcsinálta (az általam egyébként minden idők legjobb háborús drámájának tartott) Az őrület határán-t, A-kategóriás sztárok hosszú sorokban taposták egymást, hogy vele dolgozhassanak. (pl. George Clooney boldog volt, hogy a háromórás filmben kapott egypercnyi ellenszenves karakterszerepet... Travolta csak kicsivel többet.)
Eredetileg filozófia tanulmányokat folytatott. Első filmje, az 1973-as Sivár vidék mintha csak a legendás, új-Hollywoodot beharangozó Bonnie és Clyde újragondolása lenne, már ebben érződnek azok a kézjegyek, amikkel nagy dózisban azóta is csak nála találkozhatunk. Minden cselekményességet felülíró filozofikusság és meditatív-szemlélődő hozzáállás. A karakterek közül több belső monológjával váltakozva kísért narráció. Gyönyörű és lélegzetelállító, a történettel egyenrangú természetábrázolás. A drámai tetőpontokra való rákészüléseket vagy azok levezetéseit kiemelő cselekményvezetés. Az első percektől felismerhető, utánozhatatlan atmoszféra...
Egy családtörténet eleje
Ezt kapjuk most is. Egy személyes érzelmi válságba jutott építész ( Sean Penn minimalizmusában is hatásos játéka) igyekszik múltja darabjait összerakosgatni. A napjainkba helyezett kerettörténetben a gyerekkori emlékek világában, valamikor az 1950-es és ’60-as évek fordulóján járunk. A terep a szokásos: a jóléti évtizedből ismert kertvárosi-zöldövezeti Amerika. Háromgyerekes család. A családfenntartó, karizmatikus és öntudatos, keménykezű apával ( Brad Pitt tökéletes - vajon miért nem ezért jelölték Oscar-díjra???), az érzékeny és melegszívű anyával (a lenyűgöző Jessica Chastain a következő évek nagy favoritja lesz). És a három felnövekvő kiskamasz fiúval...
Törékeny családi egyensúly, ugyanakkor erős lelki kötelékek. Nagy reményekkel és bizakodva induló párkapcsolat. A mindennapok csendes rutinja és alázata. Mélyen gyökerező hitek és zavarba ejtő érzelmek váratlan feltörései. Jelentőségteljes mozdulatok és ezerértelmű pillantások. És az idő múlását folyamatosan követő belső figyelem monológjai, leginkább letisztult és mégis tévelygő kérdései. Páratlanul hitelesen megformált csoportos lélektani miliő és ugyanakkor pontos korrajz is.
A fény felé - letisztult barokkosság
Ami a film nézése közben nem, de annak élménye után mindenképpen zavarba ejti a nézőt és megnehezíti a látottak értelmezését, megnyugtató feldolgozását, hogy Malick ezúttal nem elégszik meg a szereplők körüli környezet és a meditatív belső monológok törékeny szövetével. A belső utakat a kozmosz, az Univerzum és a földi élet keletkezésének és változásainak kontextusába ágyazza.
A transzcendens lényeg és az emberi létezés értelmének keresésében egy kicsit talán a kellétén több a hagyományos, megszemélyesített istenhez címzett kérdés is (bár ez vallástalanul is dekódolható). Furán és a film megnézése után napokkal is velünk időzően túlrendezett, túlterhelt alkotás Az élet fája. Nem ez Malick legjobb munkája (az továbbra is a Guadalcanal pokláról szóló filmköltészeti remeklés). De varázslatos hangulatú, emlékezetes belső utazás, csak ajánlható a filmművészetre fogékonyaknak.
