Azt nem ígérhetem, hogy ennyire szórakoztató leszek. De azt igen, hogy ezen írás végére a dilemmázó filmbarátoknak és érdeklődőknek világosabb lehet, miért érdemes megnézni David Fincher legújabb munkáját. Vagyis a Stieg Larsson híres Millenium-regénytrilógiájának első részéből 2009-ben elkészült A tetovált lány című skandináv thriller újraforgatott változatát. Amelyik pontosan egy hete szállta meg a Cinema City Savaria egyik vásznát.
Bónuszként ráadásul kettő-az-egyben jelleggel egyszerre két értékelést is olvashat a Nyugat.hu mozi-megszállott érdeklődője, hiszen kollégám, Farkas Balázs blogbejegyzése is itt van az ajánló mellett.
Kezdjük azzal, hogy a David Fincher és magas áron jegyzett forgatókönyvírója, Steven Zaillian a sztori alapvonalain szinte semmit nem változtatott. Nem helyezték át a cselekményt Svédországból az Egyesült Államokba. Maradtak az eredeti karakterek és viszonyaik is. A sztori most is Michael Bloomkvist oknyomozó újságíróról szól, aki a cselekmény elején éppen elveszít egy sajtópert az ország egyik nagyhatalmú vállalkozójával szemben. És míg parkoló pályán a médiakarrier, bevállal egy kezdetben magánjellegűnek kinéző vidéki nyomozást...
Hallgat a felszín és fecseg a mély
A privát keretek közt induló kutatás egy régi svéd nagyvállalkozó família külvilág elől takargatott titkai után zajlik. A családi üzletet régebben vezető öregúr élete végéhez közeledve meg akarja találni unokahúgát, aki rejtélyes módon és nagy hirtelenséggel tűnt el egy családi összejövetel napján. A magánérdekű detektívesdiről persze három lépésen belül kiderül, hogy szorosan összefügg a svéd társadalom decens felszíne mögött megbújó, korántsem EU-konform jelenségekkel. Az idegengyűlölettel és antiszemitizmussal, a nők kizsákmányolásával és a családon belüli erőszakkal.
A fő cselekményszál, vagyis az oknyomozó újságírás krimi keretek közt előadott dicshimnusza mellett azonban még más cselekmény is fut. Michael mellett ugyanis bekapcsolódik a nyomozásba egy tőről metszett skandináv cyber punk lány, Lisbeth. Akinek a nyomozás által érintett titkokhoz nem is olyan távolról kapcsolódó magánpokla és mentális gondjai vannak. Viszont vérprofin űzi az információgyűjtés és -rendszerezés aprómunkáját.
Hőseink persze az amerikai verzióban is kibogozzák a kibogozni valókat és megküzdenek az ármánykodó ellennel, aki ebben akadályozni igyekszik őket. Nyilván nem is a megbízás végkimenetele érdekli majd a legtöbb nézőt. Hiszen nálunk is viszonylag népszerű az alapul szolgáló regény és a két évvel ezelőtt bemutatott eredeti skandináv adaptáció is, Niels Arden Oplev azonos című dolgozata. Az igazi kérdés: érdemes volt-e elkészíteni ilyen rövid idő elteltével az újrafilmet, adott-e hozzá bármi újat, mást Fincher változata a korábbihoz? És persze: „melyik a jobb?”
Ha egy picit is, de igen
Mármint ez a válasz arra a kérdésre, hogy ment-e előbbre a világ ettől az verziótól. Vagyis megérte-e megcsinálni, megéri-e megnézni. Az álomgyári mester pontosan ott javított az eredeti verzión, ami ahhoz kell, hogy majd olyanokhoz is eljusson ez a sztori, akik amúgy nem lelkesednek egy társadalomkritikus, lassúbb ritmusú európai thrillerért. A jenkik feszesebbé tették az egész cselekményt, világosabbá néhány esemény okozati kapcsolatát és egy pár szereplő motivációját a történésekben.
Az egész cselekmény letisztultabb és célirányosabb lett. Nem érezni az európai darab karcosságát, kissé szemlélődő ráérősségét. Fincher Michaelje és Lisbeth-je az első pillanattól kétségek nélküli, profi problémamegoldók. Esetükben csak a megoldás időfaktora és a felmerülő nehézségek leküzdésének néhány részlete kérdéses. Vagyis a moziban ülve az átlag akciófilmek nézőjének izgalmát szállítják nekünk - szokatlanul stílusosan és magas színvonalon.
De ne tessék keresni az északi dolgozat komor és szorongáskeltő atmoszféráját (annak ellenére, hogy félhomályból és titokból itt is akad bőven)! Szinte teljes egészében kimarad a jóléti svéd társadalmi háttér hazugságainak lelepleződéséből, az elegáns felszín fokozatos repedezésből származó nézői izgalom és ráismerés. Sokkal kevésbé szereplő, inkább csak amolyan tökéletesen fényképezett kulissza a sztori mögött az a svéd táj, ami a hazaiak munkájában nyugtalanító titkokkal és elhallgatásokkal terhes önálló tényező volt.
Párhuzamos filmes univerzumok
Szóval a két film között pontosan olyan a különbség, mint az amerikai verzió főcímzenéjének felhasznált Led Zeppelin-dal és a darkos-technós feldolgozása között a fülünk számára. Mindkettő érdekes a maga módján: az egyik egy jelentésekkel teli emléktárgy valami fontos dologról, míg a másik az előző tökéletesre csiszolt és hatásos másolata a kirakatban.
Az amerikai szereplőgárda vérprofin eljátssza, amit a forgatókönyv rá kirótt. Daniel Craig olyan fáradtan bír nézni néha letolt szemüvege fölött, hogy már majdnem elhiteti velünk, hogy európai entellektüel újságíró - és az égvilágon semmi köze James Bondhoz. Rooney Mara érzéki tálalásban vezeti elő a robbanásveszélyes és vállrángatós Lisbeth-et - majdnem vagy talán teljesen egyenértékűt teljesít Noomi Rapace-szal. Hibátlanok a többiek ( Robin Wright és Joely Richardson, Stellan Skaarsgard és Christopher Plummer) is.
Helyre, tétre, befutóra
Semmi kivetnivaló sincsen a fényképezésben. Az utolsó könyvespolc és Volvo is a helyén van. A vágás tempója és feszessége, a hangi világ profi kivitelezése formailag pedig egyértelműen az európai fölébe helyezi Fincher filmjét. Talán csak a nyugtalanító közegábrázolás háttérbe szorulását vagy leckefelmondós megvalósítását vethetjük a mester szemére. Mert hogy elbeszélése egyetlen igazán lényegi újítását (hogy Michael és Lisbeth között az egymásra utaltságból szövődő rokonszenvnél több alakul) tudjuk be inkább a regényalap autonóm olvasatának. Meg a női közönség bevonzására tett határozott kísérletnek.
Szóval, ha a választ várja valaki, hogy érdemes-e beülni egy 160 perces (ez milyen már? az amerikai verzió - ha nem is sokkal, de - hosszban veri a kényelmeskedőbbnek tartott skandinávot), komor hangulatú és felzaklató témájú, erőszakos thrillerre, amit két évvel az eredeti megfilmesítés után küldtek moziba - a válasz a leghatározottab IGEN. Ha viszont azt kell megmondanom, hogy melyik a „jobban sikerült” - a válaszom első fele az, hogy mindkettő másban és máshogyan erős és jó film. (Nekem a 2009-es változat meggyőzőbb, de látom és értékelem Fincher olvasatának erényeit is - ízlések és pofonok pedig, mint tudjuk...)