A Walt Disney mesékben azt utáljuk, amit a legjobban szeretünk bennük: hogy mindig rózsaszín a végük. A jó elnyeri jutalmát, a rossz megjavul, a néző lelke pedig - legalább, míg kiér a moziból – szárnyal. Elhiszi, hogy ez a világ tulajdonképpen nem is olyan szörnyű, s csak rajta, Őrajta (!) múlik, hogy még sokkal jobb legyen. Ez tehát az imádnivalóan undorító kategória.
A középút a világ, ahol jó és rossz egyaránt történik. Lehet szárnyalni, aztán két perc múlva orron csúszni a pocsolyában, majd felkelni, megrázni magunkat, baktatni tovább, majd megint szárnyalni – így evickélni az idő(n)k végezetéig.
És van a másik véglet: az „emo-film". Ebben minden sötét és baljós, mindenki rossz – kivéve a főszereplő(ke)t -, semminek semmi értelme, élnek bele a nagyvilágba a szinte kötelességszerűen aberrált szereplők, már csak azért, hogy gáncsolják egymást és azokat, akik kilógnak a bűzös masszából. Az ilyen filmeknek mindig gyors leblende, feketeség a vége, miután valaki meghalt bennük (mégjobb, ha rögtön ketten, legjobb, ha atombomba robban, eltörölve egy egész kontinenst, egy bolygót…) Feloldás nélkül engedik haza a remegő gyomrú, önmagát és a szomszédját egyformán utáló nézőt.
Defektes történet
Mundruczó Kornél Deltája, amit e héten kezdtek vetíteni Magyarországon (az Agora-Savaria Filmszínházban, első körben szeptember 17-ig játsszák) inkább ez utóbbi végponthoz közelít. A történet, melyet a rendező Bíró Yvette-tel közösen írt, már magában hordozza a defektet: egy későn találkozó testvérpár lírai szerelméről szól a világ végén, lenn, a tengernél.
Az érzés szép, a vérfertőzés viszont az általános emberi értékrend és a genetika szempontjából egyaránt elítélendő. Még akkor is, ha a két viszonylag ép lélek, a két környezetéből kimagasló emberlény tulajdonképpen a világ elől menekül egymáshoz – és el mindentől, ami emberi, halak és békák közé, a nagy folyó deltájának lápvidékére meg még azon is túl, egy végeláthatatlan stég leges-legvégére, cölöpökből, deszkákból álmodott palotába. Semmit nem akarnak, csak békében lenni az elefántcsonttoronyban. De a világ nem szereti a kinövéseket… Ami kilóg, azt nyissz, le kell vágni, nehogy még tovább burjánzzon! Ha pedig erkölcsileg is megkérdőjelezhetők a torony lakói, rögtön okot is talált a tömeg, hogy ledöntsék azt.
Cölöpvár a hullámzó semmi közepén
A Deltában a ház megmarad – mementójaként talán még ma is áll a tisztaságnak, a mártíromságnak (bár minden bizonnyal csak a képzelet síkján, hiszen a hatóságok nyilván azonnal lebontatták a forgatás után a különös építményt). Ott maradt úgy, ahogy a fiatalokat kiölték belőle - félkészen. Még nem is állt ez a házikó, máris volt két lakója: két egytestvér, egy szomorúszemű fiú és egy mindig kétségbeesett tekintetű lány. Van nevük, Mihail és Fauna, ám egyáltalán nem fontos. Nem szólítja így őket senki. Még pontosabban: nem szólítja őket senki. Elvonatkoztatva a történettől tipikus bárki a két főszereplő, kifejezőbb is névtelenségük. Hozzátartozik a filmhez, akárcsak a Delta nagy szomorúsága és csendje.
Bűnös különcök
Lajkó Félix különleges arca, beszédes hallgatása kellett ahhoz, hogy hitelesek legyenek, meg persze Mundruczó kedvenc színésznőjének, a valóban elképesztően tehetséges Tóth Orsinak a beteges véznasága, minden veszélyt vonzó ijedt őzgida-pillantása. Csak velük készülhetett el így a mozi, csak ezzel a két vibráló egyéniséggel lehetett olyan némaságában beszédes. Egy a valóságos és a transzcendentális határán mozgó lenyomat az alapjaiban romlott emberi természetről, amilyen az alkoholista, akaratszegény anyáé (Monori Lili), a gyáva, frusztrált és erőszakos mostohaapáé (Gáspár Sándor) és persze a fiatal suhancoké, akik végül egyszerűen lemészárolják a két bűnös különcöt.
Nagyot alakítottak a főszereplők. És nagyot alakított a rendező, aki összeválogatta a többi, névtelen karaktert, ízes beszédű rokonokat, érces hangú kocsmatöltelékeket – hétköznapiságukban kifejező arcokat. Csak a stáb tudhatja, milyen lett volna a film, ha nem hal meg a forgatás közben az eredeti főszereplő, Bertók Lajos. Csak a stáb, és néhány netbúvár, akik az operatőr referenciafilmjében végignézték azt az elkészült Deltára nyomaiban sem hasonlító másfél percet. A korántsem színészetéről, hanem zenéjéről ismert Lajkó Félix mindenesetre képes volt megfelelni a kihívásnak.
Cannes-ban is jártak
Mundruczó Kornél filmje nem véletlenül kapott annyi díjat. Nem érdemtelenül nyerte el (mások mellett) a 39. Magyar Filmszemle legjobb filmjének és legjobb filmzenéjének (ez is Lajkó Félix…) járó díját, és nem részrehajlásból kapta a külföldi kritikusok díját sem – aztán a Cannesi Filmfesztiválon (szenzáció, kérem!) a Filmkritikusok Díját. Az sem véletlen, hogy a magyar kulturális alkotásokat általában dotáló szervek mellett a ZDF német televíziós csatorna és más külföldi ügynökségek is támogatták – ennek köszönhető az a kissé zavarbaejtő tény, hogy a magyar film míves angolnyelvű stáblistával kezdődik…
A Delta szép film. Szép a táj, a Duna-delta, amiben nem az a lényeg, hogy a Duna-delta, hanem hogy akármerre nézünk, mindenfelé őselem és őserő: vízvízvízvíz! Szép a zene - relaxációs, elmélyítős. Szépek a képek: a varázslatosan puha színek és fények, a végtelennek tetsző teret jól kihasználó kamerabeállítások, az ötletes svenkek (melyek nonszensz módon ugyanazon a szereplőn kezdődnek és végződnek, látszólag megszakítatlanul, de a végeredmény mégis lehetetlen), kiváló az ellenfény kihasználása, szuper a játék a mélységélességgel… - Erdély Mátyás operatőr munkáját és a rendező fantáziáját dicséri a látvány.
Mundruczó Kornél új filmje jó - ha a hatásvadász befejezést elnézzük neki, vagy ráerőltetünk valami magasabb ideológiát. Jó és értékes. Ezért furcsa, ezért elkeserítő, hogy a recenzens csak második nekifutásra tudta megnézni. A nyitónap koradélutáni vetítésére ugyanis egyetlen jegyet sem adtak el – tehát elmaradt. A koraesti előadás rendben lement. Két néző előtt. És ez az igazi tragédia valószínűleg, nem a Delta befejezése…
