Már rég nem vagyok olyan nagy focirajongó, mint tizenévesen, amikor a környékbeli srácokkal saját kézbe vettük a csapatalakítást, voltak edzéseink, meccseink, mezeink, még hálót is loptunk egy közeli felnőttcsapat kapujáról.
Egy-egy idegenbeli meccsre elkísértem a szülővárosom csapatát, és a diófán sírtam, hosszan és őszintén, amikor 1974-ben a vb-döntőben Hollandia kikapott az NSZK válogatottjától.
Aztán megváltozott minden, a foci is és én is, évtizedek óta nem járok meccsre és már nagyon könnyen túlteszem magam nemcsak a holland, de a magyar csapat vereségein is.
De azért nem múlott el a teljesen az érdeklődés, követem a nagy világeseményeket, mivel tévém nincs, az interneten, tudom ki nyert, ki vesztett, elolvasom a tudósításokat, bólintok vagy csóválom a fejem.
2014 júniusában a horvát tengerparton nyaraltunk, ugyanabban a Zadar közeli kis faluban, ahol már korábban többször is. Kicsit már helyinek éreztük magunkat.
Brazíliában javában zajlott a világbajnokság, Horvátország az első meccsén 3-1-re kikapott a házigazdáktól, de ez ugye mindenkivel előfordul, ráadásul négy nap múlva 4-0-ra megcsapták Kamerunt.
A horvát csapat számára élet-halál kérdését jelentette a június 23-i Mexikó elleni meccs.
Mi lehet jobb esti program annál, mint egy parti kocsmában elvegyülni a szurkolók között, és hallgatni, nézni, mi történik?
Kétségkívül volt hangulata a helynek. A helyi kemény mag jött össze, az asztalokat Karlovacko, míg a férfitesteket tetoválások és a piros pepita zászlók borították.
Amilyen hangosak voltak a drukkerek, olyan csendesen ültünk mi egy sarokban.
Kemény meccs volt, mint tudjuk, az ellenfél sem megy a szomszédba egy kis kakaskodásért. Az első félidőben nem született gól, majd a 72. percben Márquez betalált a horvát kapuba.
Elcsendesedtek a fiúk a kocsmában, érezni lehetett a végtelen feszültséget. De csak nagyon rövid ideig, mert három perc múlva Guardado szerzett gólt: 0-2.
Mi, ott a sarokban nem mertünk felnézni a poharunkból.
A néma csendet a kocsmárosné törte meg. A negyvenes éveiben járó, még igen szemrevaló hölgy kipattant az ivó közepére, tapsban tört ki, és ütemes „Mexikó, Mexikó” rigmusba kezdett.
Azt hittük, eljön a világvége.
Hogy ezek a kemény férfiak, akik közül talán többen megjárták a balkáni háborúk frontjait, azonnal leütik, de azon sem lepődtünk volna meg, ha előkerül egy-két Kalasnyikov.
De semmi ilyesmi nem történt, a drukkerek csak nézték a hölgyet csendesen, aki olyan sikeresen drukkolt Mexikónak, hogy az a 82. percben újabb gólt rúgott. Eldőlt.
A kocsmárosné táncolt örömében, politikáról, korrupcióról és a férfiakról kiabált, akik lesütött szemmel ültek a Karlovackók felett. Mintha egyetértettek volna vele.
A horvátok még lefújás előtt azért bekotortak ugyan egy gólt, de ez már inkább további fájdalom volt, mintsem szépségtapasz.
A horvát válogatott kiesett és hazautazott, mi kifizettük az italokat és hazaosontunk az apartmanba.
Az élmény az évek múlásával elhalványult ugyan valamelyest, de néha mégis előjön, és ilyenkor azt súgja, hogy adjam tovább. Megtörtént.
