Aki egyszer arra adja a fejét, hogy az avatárokról írjon, az készüljön fel rá, hogy feneketlen kútba ugrik. Ráadásul olyanba, aminek a legalján egy spirituális alapokon nyugvó vallást talál, a tetején pedig megabájtokba csomagolt információbástyák ágaskodnak. Mert bizony a történet nem a navikkal kezdődött, hanem a szankszrit eredetű avatara szóval, ami a hinduizmusban egy felsőbbrendű, halhatatlan lény - jellemzően Visnu - "alászállását", vagyis testi manifesztációját jelentette akkor, amikor az az anyagi világban tett látogatást. A Védák szerint az Úr egy, viszont számtalan formáját öltheti attól függően, mi az aktuális küldetése - ahogy manapság a monitorja előtt kényelmesen helyet foglaló user is olyan identitást ölthet magára, amilyet éppen szeretne. És ha úgy tetszik, istent is játszhat vele.
Az avatar számítógépes környezetben az, ahogy az ember megjeleníti magát vagy egy alteregóját abban a cyberközegben, ahol éppen tartózkodik. A spektrum az egyszerű felhasználónévtől a kis felbontású profilképeken át egészen a PC-játékok háromdimenziós avatárjaiig terjed. Ez azonban nem olyan, mint az útlevelünk vagy a lakcímkártyánk, nem csak egy személytelen, rólunk, mint emberről sokat nem mondó azonosítóról van szó: az avatár mögött identitás rejlik, sőt, valahol ő maga válik azzá - hogy visszautaljunk a védikus tanításokra, tulajdonképpen az ember inkarnációját jelenti a kibertérben. A szót ebben az értelmében először a LucasFilm Games 1987-es online szerepjátéka, a Habitat alkalmazta: a virtuális valóságoknak ebben a kőkorszaki változatában a résztvevők avatárjaikon keresztül léptek kapcsolatba egymással (nem mellesleg ez volt az első próbálkozás egy átfogó virtuális közösség létrehozására, ilyen értelemben tehát a mai közösségi oldalak előfutárának is tekinthetjük).
Az avatárok cyberpunk könyvekben kezdték
Népszerűségét meghozó világkörüli turnéjára azonban Neal Stephenson '92-es cyberpunk regénye, a Snow Crash révén indult el a kifejezés: a könyv szerint az internet egyik közkedvelt virtuális bugyrában, a Metaverzumban az emberek avatarok formájában öltöttek testet. Az író még maga is definiálja az avatárokat: "Audiovizuális testek, amit az emberek az egymással való kommunikációra használnak a Metaverzumban. Az avatárod úgy nézhet ki, ahogy te szeretnéd: ha csúnya vagy, az avatárodat szépre formálhatod. Ha éppen az ágyból kászálódtál ki, az avatárod ettől függetlenül viselheti éppen a legjobb ruhát és a legtökéletesebb sminket."
Azt persze máig nem tudja senki megmondani, hogy az internetes fórumokon való elterjedésük hol is kezdődött, de az majdnem majdnem biztosra vehető, hogy eleinte ügyeskezű programozók hackelték be a választott képet nevük alá. És hogy miért volt ez olyan fontos nekik? Nyilván azért, hogy ezzel is tovább acélozzák weben megjelenő személyiségüket, és igyekezzenek valamiféle képet sugallni magukról - érdeklődési körükről, rajongásuk tárgyáról, társadalmi státuszukról - anélkül, hogy személy szerint bárkit is megszólítanának. Ezek az apró képek gyorsan beazonosították használóját a többiek számára, így az avatar nemsokára az illegalitásból kilépve sztenderddé vált, és tömegesen kezdték használni.
Ma már a szájuk is mozog
Ha megjelenésüket nézzük, akkor a vizuális avatarok függnek az adott fórumban lefektetett opcióktól, és hogy ezek mit engednek meg a usernek. Vannak olyan platformok, amik maguk generálnak képet az adott IP-ről belépő felhasználónak - ezeket hívják identikonnak -, másutt egy véges listából lehet válogatni, de a legtöbb helyen már bárki feltöltheti a vágyott profilképet (ilyen a Nyugat.hu fóruma is). De vannak olyan avatar alapú közösségi játékok is, ahol egy alapkaraktert kell a felhasználónak saját szájíze szerint átszabni, felöltöztetni, hajszínt választani neki - gondoljunk csak a Second Lifera -, egyes rendszerek pedig a felhasználó fényképéből készítik el a karaktert. A lényeg minden esetben ugyanaz: azonnali ránézésre azonosíthatóvá tenni a usert.
Az avatarok hamar beszivárogtak az azonnali üzenetküldő rendszerekbe is. Az AOL 1996-ban vezette be a buddy iconokat, amik hat évvel később már animált formában érzelmeket is ki tudtak kifejezni bizonyos billentyűkombinációkra (a LOL-ra például vigyorgó fej volt a válasz). Ma már kudarcra lenne ítélve egy olyan csetprogram, ami a személyre szabásnak ezt a lehetőségét nem építené be a beállításai közé. A Skype még ennél is tovább ment, és megalkotta a dinamikus avatar fogalmát: videohívások esetén, ha a webkamera ki van iktatva, egy száját mozgató fejjel helyettesíti az emberi arcot.
Avatárcelebek a filmekben és a bútoráruházakban
Jeff Bridges az 1982-es Tron című akció-scifiben egy hackert alakít, aki egyszer csak a saját számítógépének belsejében találja magát, ahol gonosz szoftverek ellenénben kell életben maradnia - ez ugyan nem a klasszikus értelemben vett avatárt testesíti meg, de már valami hasonlót, hiszen "ember került a gépbe". Max Headroom, az angol sorozat kitalált mesterséges intelligenciája (Matt Frewer színészi játéka nyomán) a nyolcvanas években nemzetközileg is komoly ismertségre tett szert a tévéképernyőkön keresztül, miután csillogó öltönyös figuráját kiaknázta a Coca-Cola, felbukkant a Szezám utcában és az Art Of Noise egyik klippjében is (Magyarországon főként ez utóbbit ismerhetik azok, akik a korai a Music Televisionön edződtek). A dadogós robotszerűség azonban - ironikus módon - nem számítógépes grafika volt, hanem egy zseniális smink, egy habszivacs sisak és néhány profi vágás keveréke.
Az 1992-es Fűnyíró Ember az első mozik között volt, amiben avatárok jelentek meg: Jobe, a Stephen King által jegyzett sztori főszereplője annyira beleszeret képességeibe, amiket a kibertérben szerzett, hogy nekilát az igazi valóságot belegyömöszölni a saját univerzumába. A két dimenzió közti átjárásokat aztán a Mátrix-trilógia fejlesztette tökélyre, amiben olyan erős kötődés volt avatár és tulajdonosa között, hogy ha az egyik meghalt, akkor a másik is vele ment (míg egy webes fórumról hiéba bannolnak ki valakit, még az orra vére sem ered el, mint Keanu Reevesnek az első virtuális gyakorlatozások során).
2000 áprilisában Ananova, a világ első nem hús-vér, de arckifejezésekre nagyon is képes hírbemondójának híre szaladt végig a sajtón. Valahogy így:
Azóta pedig már mi, magyarok is elcseveghetünk a svéd sztárlakberendező áruház, az IKEA mosolygós Annájával, aki ugyan egy valóságban nem létező ügyfélszolgálatos, mégis bátran kérdezhetjük afelől, hol találunk gurulós forgószéket vagy padlószőnyeget. Ő már - lám, önkéntelenül is személyes névmást használok - akár előfutára is lehet azoknak az avatároknak, akik képesek önálló életet élni a cyberspace-ben. Addig is az avatárok megmaradnak nekünk, halandóknak, akik egy kicsit mindig jobb színben igyekszünk feltüntetni magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk.
