Az utóbbi időben megint elszaporodtak a médiában a népességfogyásról szóló viták, elemző beszélgetések, tanulmányok, újságcikkek. Az úgynevezett szakértőktől kezdve a félnótás megmondó embereken át mindenki fújja a magáét, s a közönség - az esetek nem kis részében - hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb kinyilatkoztatásokkal szembesülhet.
Silány életecskék
Egyes megszólalók vagy megírók például mélyen meg vannak győződve arról, hogy a népességfogyást nem kell tragédiaként felfogni, nemzethalált vizionálni meg egyenesen ostobaság. A népességszám ugyanis már csak olyan, hogy egyszer nő, másszor meg csökken, s ezt a folyton változó folyamatot a világért sem szabad mindenféle adminisztratív eszközökkel megzavarni. A szaporodási kedvet felajzani próbáló állami intézkedésekre különben is csak az alsó néprétegek vevők, a jobb módban élő, kreatív, gondolkodásra és öngondoskodásra képes embereket természetesen nem lehet holmi filléres kedvezményekkel gyermekvállalásra ösztönözni.Az meg kinek jó, hogy nyomorult páriák seregei termelik újra magukat szakadatlanul? Nyilvánvalóan senkinek, még a kis, gyors egymásutánban megszülető páriák sokaságának sem, szögezik le a szóban forgó megnyilatkozók. Mert nélkülözésben és tudatlanságban kell felnőniük, s kétségkívül később is silány, alávetett életecske lesz az osztályrészük. A társadalom meg törheti a fejét, hogy mihez kezdjen velük, hogy hogyan tartsa el őket életük végéig. Különös, dermesztő álláspont ez, szó se róla, de valószínűleg számtalan meggyőződéses híve van szerte az országban.
Rejtélyes támadók
Érdekes módon azok a megszólalók is, akik valóságos katasztrófaként élik meg a népesség csökkenését, némileg hasonlóan gondolkodnak, mint az iménti álláspont képviselői: ők maguk is a legalul lévőkbe rúgnak bele nagy lelkesedéssel, még ha ezt nyíltan nem ismerik is be. Ezek az igazán kemény, mindig harcra kész emberek ugyanis tudván tudják, s fáradhatatlanul hirdetik is az egész Európát sújtó népességfogyás valódi okát. Ez pedig nem más, mint az, mondják ellentmondást nem tűrően, hogy a fehér emberből kiveszett az önvédelmi képesség. Ergo: ha az úgynevezett fehér, de mára már elkényelmesedett, elsatnyult ember megint fontosnak tartaná az önvédelmet, s hajlandó lenne harcba szállni, hamarosan ismét bőséges gyermekáldás köszöntene az öreg kontinensre.
Nemrégiben magában a közrádióban is elhangzott ez a hátborzongató érvelés: egy, a szóban forgó témával foglalkozó műsor vezetője hirdette ekképpen az igét. Arról - miért, miért nem - szemérmesen egy szót sem szólt, hogy kik lehetnek, és miben sántikálnak a veszedelmes támadók, akik ellen csak állhatatos gyermeknemzéssel védekezhet az úgynevezett fehér ember. A rejtvény megoldását a hallgatókra bízta a derék közszolgálati dolgozó, s a választ - ne legyen kétségünk - egészen biztosan rengeteg ember rögtön és magabiztosan vágta is.
S valószínűleg olyan magyarok is nyomban készen álltak a felelettel, akik egyáltalán nem gondoltak semmiféle önvédelemre akkor, amikor eldöntötték, hogy gyermeket vállalnak. Némelyek fejében pedig akár az is megfordulhatott, hogy talán a fehér ember önvédelmét is meg kellene védenie a számtalan fronton hadban álló Magyarországnak. Eggyel több vagy kevesebb alávaló támadó már mit sem számít, ráadásul a győzelem úgysem maradhat el. S ha így lesz, márpedig így lesz, akkor Európa újra kifejezheti a háláját, hiszen ismét megmutattuk neki, miként kell kikecmeregni még a legnagyobb bajokból is.
