Délután, kora tavaszi napsütés és tömeg az egyik szombathelyi Lidl-áruházban. Na persze, megint rosszkor jöttem, nem figyelek oda az ilyesmire, de most már mindegy. De a pénztárnál már résen vagyok, előre mondom a hölgynek, hogy nekem semmi appom meg vásárlói kártyám nincs, csak lazán húzza le a karton tejet, a paradicsomitalt, a sajtot, a napraforgómagot és a nyolcszáz forintos kígyóuborkát, aminek az árát látva korábban megtöröltem a szemüveget.
A hölgy másfél másodperc alatt végez mindezzel, már tolom is a kordét az áruház előtti parkolóban, az élet szép, a gondolataim arrafelé kalandoznak, hogy el kellene adni a régi rádiót, be kellene üzemelni az esővízgyűjtőt, és hogy hogyan is lesz ez az ország öt év múlva.
Jó messziről pittyegtetem az autó zárját, odaérve határozottan fel is rántom a csomagtartót, de valami nagyon nem stimmel.
A csomagtartóban egy ismeretlen babakocsi lapul összehajtva, sőt nem is annyira kicsi, az biztos, hogy nem fér el mellé a karton tej.
Állok bután, és nem értek semmit.
A családban van ugyan egy bébi, de majdnem kétezer kilométerrel odébb, és néhány órával ezelőtt még nem mondták, hogy indulnának felém.
Vagy én emlékeztem rosszul, együtt jöttünk volna bevásárolni, csak közben megzavarodtam? Amitől mindenki fél, az pont velem történt meg?
Ekkor nyílik az autó vezető felőli ajtaja, egy ismeretlen kászálódik ki, és megkérdezi:
„Tudok valamiben segíteni?”
Még mindig kell néhány másodperc, amíg rájövök: Ez nem az én autóm.
Minden stimmel, az autó márkája, típusa, színe, de a rendszáma más. Körülnézek, az enyém két parkolóhellyel odébb várakozik. Azannya.
Nagyon kínos, de legalább visszaáll a világ rendje, még sincs szakadás a tér-idő kontinuitásban, csak én voltam hülye.
Magyarázom, hogy mi történt, hogy épp ilyen autóm van, és hogy eltévesztettem a házszámot, bocsánat.
Az idegen legyint, hogy rendben, de a helyzet azzal oldódik meg, hogy egy perc múlva az áruház felé tartva, miközben pakolok a csomagtartóba, immár a sajátomba, a férfi megáll mellettem és megjegyzi:
„Jó kis Mazda 3-asok”.
Aztán perceket beszélünk, hogy ki mikor vásárolta a járgányt. Mesélem, én első tulajdonos vagyok, 19 éve hajtom, már le kellene cserélni, de nincs szívem, ráadásul okom sincs rá, mire ő is elmeséli, hogy az övé a családból került hozzá, de már közel másfél évtizede, és hogy mennyire szereti.
A férfiak a focin és a politikán kívül csak az autókról tudnak hosszan beszélni, ráadásul most megvan a közös nevező.
Néhány perc múlva már nem is bánom annyira, hogy más csomagtartóját pattintottam fel, de amikor egy kilométerrel odébb egy másik áruház melletti MPL-automatánál begyűjtöm a csomagot, már nagyon figyelek a rendszámra.
És feltehetően egy darabig ez még így is marad.
