Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére. További információ

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

"A mostani rendszer a legjobb katonáit végzi ki" - olvasói levél a magyar egészségügyről

A diagnózis rendkívül aggasztó.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Olvasónk egyik családtagjának egy éves kórházi kálváriája során volt ideje megfigyelni a magyar egészségügyben uralkodó állapotokat, s igyekezett megérteni az érem mindkét oldalát: az egészségügyben dolgozókét és a betegekét.

A szabad sajtó nem létezhet nélküled. Támogasd a Nyugat.hu-t!
Támogatom

Levelében részletezi tapasztalatait, észrevételeit, és aggasztó képet fest az egészségügy jövőjéről. A levelet változtatás nélkül olvashatják.

Az érem két oldala (olvasónk levele)

Tavaly, egy év betegeskedés után meghalt egy családtagunk. Diagnózis még a halál beálltakor sem volt, így csak a boncolási jegyzőkönyvből derült ki mi baja volt. A háziorvosa hónapokig tüneti kezelést folytatott és teletömte mindenféle gyógyszerrel, miközben azt se vette észre, hogy rövid időn belül húsz kilót fogyott. Folyamatosan romló állapota miatt az utolsó hónapokban többször került kórházba, hol Szombathelyen, hol pedig Sopronban, mikor épp vendégségben lett rosszul.

A kórházi orvosok egy része a gyors fogyás, és a tény miatt, hogy erős dohányos volt, rákra gyanakodott. A tumor marker ugyan egyszer sem támasztotta ezt alá, egyesek a rákot mégis szinte tényként kezelték.

Egy fiatal soproni doktornő elindult ugyan a jó irányba, ezt azonban később a többi orvos valamiért nem követte.

Utolsó heteit a Markusovszky kórház belgyógyászatán töltötte, ahol sajnos áldatlan állapotot tapasztaltunk. Motiválatlan orvos, undok nővérek - tisztelet az egy-két kivételnek - kifejezetten ápolatlan és bunkó osztályvezető főorvos és a beteg elhanyagolása.

Eddigre a szervezete már iszonyatosan kimerült, enni-inni is alig tudott, ez a kórházban a szomszéd ágyban fekvő kedves betegen kívül azonban senkit nem zavart. Kicsapták elé az ételt, majd a kör végén érintetlenül vitték is vissza. Senki egy pillanatig sem gondolkodott el rajta, miből nyer a beteg energiát, ha nem eszik-iszik. Szinte már halottként kezelték, noha még magánál volt és tudott mindent, csak épp borzasztó gyenge és kiszolgáltatott volt.

Egyik utolsó látogatásunk alkalmával sajnos nyilvánvalóvá vált, hogy ha nem megyünk aznap, vagy nem maradunk makacs módon hosszú órákig mellette, akkor hagyták volna meghalni. Már a megérkezésünk pillanatában éreztük, hogy itt bizony nem vártak már senkit, pláné nem olyat, aki kérdéseket tesz fel és kitart a beteg ágya mellett, nem csak két percre, illendőségből néz rá, mielőtt fut tovább a dolgára. Ahogy múlt az idő, úgy romlott a helyzet.

A szemünk láttára szállt el az élet egy számunkra kedves emberből, és szinte az utolsó pillanatig nem történt semmi.

Végül az orvos ráébredt, hogy ha ennyire látványosan nem csinál semmit, a végén még problémája lehet belőle, így hát erőt vett magán és kicsit komolyabban ránézett a betegre, majd áthívott egy kollégát az intenzív osztályról is, aki - miután elmondta nekünk az opciókat és kockázatokat - nagy megkönnyebbülésünkre rövid úton átvette az irányítást. Innentől felpörögtek az események és a beteg csodák csodájára látványosan jobban lett. Sose fogom elfelejteni a meggyötört, fáradt arcán felragyogó mosolyt, amivel a közben végre befutó fiát üdvözölte.

Megkönnyebbülésünkre még aznap átvittek az intenzív osztályra, ahol egy hét alatt sikerült stabilizálni az állapotát, sőt még táplálták is legyengült szervezetét. újra reménykedni kezdtünk, hogy talán kiderül végre mi baja van, és onnantól megkapja a kezelést, amire szüksége van.

Sajnos nem így történt.

Az intenzívről egy hét után újra a belgyógyászatra került, ahol a második nap délutánján elhunyt.

Ezúton szeretnénk megköszönni mindenkinek a munkáját, aki küzdött érte, és egy kicsit is hozzátett ahhoz, hogy egy számunkra kedves ember ne magára hagyott húsdarabnak érezze magát élete utolsó heteiben.

Az ő kálváriája és a kórházban tapasztaltak ébresztettek igazán rá, mekkora problémák vannak a magyar egészségügyben. Az érem egyik oldala a beteg és a hozzátartozók, a másik a kórházi személyzet. Az aktuális rendszerben az, akinek nincsenek hozzátartozói, akik ott állnak mellette és napi szinten látogatják, érdeklődnek utána és gondoskodnak róla, az jó eséllyel veszített.

A kórházi személyzet irtózatosan le van terhelve és nekik se idejük se energiájuk minden beteggel úgy és annyit foglalkozni, amennyire annak esetleg szüksége lenne. Nincs idő fél óráig fürdetni, öltöztetni rendbe tenni valakit, vagy ott állni készenlétben, ha segíteni kell neki a WC után. Ez a feladat sokszor a hozzátartozókra hárul. A nővérek egy gyors mosdatás után már futnak is a következő pácienshez, nem figyelik, hány napig izzad a beteg ugyanabban a pizsamában. A lélek ápolásáról, aminek a gyógyulásban hatalmas szerepe van, már beszélni se érdemes a kórházi ellátás kapcsán.

Nézzük meg miért:

Egy intenzíves orvos, aki az akut életveszélyben levő betegekkel foglalkozik, nem ritkán heti 70-90 órákat tölt a kórházban. Ha elvégezzük a matekot, rájövünk, ez mit jelent számára.

Egy héten minden embernek 168 órája van. Ezt osszuk be: munka, evés, tisztálkodás, alvás, bevásárlás, háztartás, családi/ magánélet, szórakozás, sport, közlekedés À-ból B-be, satöbbi. A versenyszférában dolgozó vezetőként magam is érzem, mennyire kevés idő és energia jut magamra egy heti 60 órás munkahéten, pedig az semmi egy intenzíves orvos leterheltségéhez képest.

Közelítsük meg a dolgot az emberi szükségletek oldaláról.

A könyvek szerint az emberi szervezetnek az egészséges működéshez napi 8 óra pihentető alvásra lenne szüksége: 7x8 = 56

Ha ez megvan, már csak 112 óra marad a 168-ból. Ha egy orvos ebből 80-at a kórházban tölt, akkor minden más tevékenységre 32 órája marad a héten. Ha saját magát és az egészsége hosszútávú megőrzését prioritásként kezeli, akkor ebből heti minimum 6 óra sportolásra és az ezzel összefüggő közlekedésre, zuhany esetleg szauna, satöbbi megy el.

Marad 26 óra családra, otthoni feladatokra, ügyintézésre, kirándulásra, feltöltődére, ami valljuk be, nagyon kevés. Hozzá jön az összevissza munkarenddel járó extra terhelés, hiszen a szervezetünk egész máshogy működik egy kialakult napi rutin esetén, és megint máshogy, ha hol éjjel, hol nappal, hol pedig 24-36 órában dolgozunk és kutyafuttában, sokszor egészségtelenül táplálkozunk korlátlan kávéfogyasztás mellett. Az extrém idegi terhelésről, aminek az egészségügyi dolgozók napi szinten ki vannak téve, már nem is beszélve. Ha hajnali 3-kor száll le a mentőhelikopter, akkor hajnali 3-kor kell top formában lenni és tiszta fejjel életet menteni.

Mielőtt szidjuk az orvosokat, gondoljunk bele mi mire lennénk képesek ebben az időpontban és ilyen életforma mellett.

A Covid krízis még rádobott egy lapáttal az amúgy is agyon terhelt emberekre: most már a betegek egészsége mellett a sajátjukért is aggódhatnak, hiszen ők napi szinten találkoznak a vírussal. A bürokrácia, az állandóan változó, részben félkész, jogi/emberi szempontból megkérdőjelezhető kormányrendelkezések betartása, a hozzátartozók kezelése és tájékoztatása mind az ö vállukon van, hiszen ezekre a feladatokra nincs külön személyzet.

Ezek után nincs min csodálkozni.

Hozzátartozóként vagy épp betegként mindenki egy kipihent, udvarias, türelmes és kompetens orvost és ápolószemélyzetet vár el egy kórházban, akik megválaszolják a kérdéseinket, és lehetőleg reményt és optimizmust adnak a továbbiakra. Senki nem szívesen hagyja a szeretteit egy ápolatlan, szemmel láthatóan szétcsúszott, fásult és flegma orvos kezében, aki Istennek képzeli magát és lekezelően beszél az aggódó családtagokkal.

Ha belegondolunk abba, hogy ezek az emberek mennyit és milyen körülmények között dolgoznak, és mi lenne a helyzet, ha már ők se lennének ott, akkor jön az igazi sokk.

Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy nem jogosak az elvárásaink. Egy ideális világban ennek úgy kéne működnie, hogy egy fitt, kipihent és motivált csapat törődik a betegekkel, majd a napi 8 órás munkaidő lejártával átadja a stafétát a következő kipihent és motivált csapatnak.

A realitás sajnos egy teljesen más képet mutat. A jelenlegi rendszer gyakorlatilag kivégzi a legjobb katonait.

Minél többet tudsz és minél jobb vagy, annál több terhet raknak rád, és sokszor annál jobban fúrnak is a belső politikai csatározások miatt. Ezzel pedig csak nő a teher, míg végül idő előtt kidőlnek a fák, akik az egészségügyi rendszer alapját tartják.

Nem a hálapénz vagy a fizetés a legnagyobb probléma a rendszerben

(bár sajnos vannak orvosok, akik pofátlanul visszaélnek az emberek kiszolgáltatottságával), hanem az emberi tűrőképesség határain messze túlmenő leterheltség. Először azt kéne elérni, hogy a dolgozók, akik a mi életünkre vigyáznak, ne a saját életükkel, egészségükkel és boldogságukkal fizessenek ezért. Ez nem csak pénzkérdés, sokkal inkább egy hosszútávú stratégia része kéne, hogy legyen, ami már az egyetemre való felvétel pillanatában kezdődik.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is facebook messengeren ide kattintva vagy emailben: jelentem@nyugat.hu
Hirdetés
Hirdetés

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Jelentem

Hirdetés