Az Agostino Di Giorgio Organ Trio koncertje volt a péntek este csúcspontja a Weöres Sándor Színház Krúdy klubjában. A hitelességhez hozzátartozik az is, hogy a legszebb jazzhagyományokat idéző koncert előtt és után a tábor fiatal muzsikusai zenéltek – szívmelengetően szépen és éretten.
A Renato Chicco (orgona), Oleg Markov (dob), Agostino Di Giorgio (gitár) felállású trió pontosan azt és úgy hozta, ahogy elvártuk egy ilyen kombótól. A zenészek felkészültsége és tudása megfelelt, sőt meghaladta azt, amit vártunk, elvártunk, az az érdekes helyzet állt elő, hogy ebben az esetben a szűk keresztmetszetet a hangszer, konkrétan az orgona jelentette. Míg a fesztivál előző estéjén a bluesnapon egy igazi Hammond orgona visított-sivított, most egy Hammond- klónnal kellett megelégednie a közönségnek. Alig van hangszer, amelynél annyira fontos a típus, a gyártó, mint a jazzorgonánál.
A hangszer míg a hangszer valamennyi virtuóza (Jimmy Smith, dr. Lonnie Smith – sőt a kevésbé virtuóz, de Magyarországon még ma is népszerű Rhoda Scott) ragaszkodik a szekrény nagyságú eredeti Hammond valamely típusához, természetesen a szintén igen méretes Leslie-vel fellépéskor, ebben az esetben meg kellett elégednünk egy Hammond-klónnal (a típust szándékosan nem idézem). Persze a hangzás a lényeg, de ahogy az emberklónokat is mindig fel lehet ismerni egy amerikai thillerben, úgy Hammond-ügyben sem más a helyzet. De amint ezen túltettük magunkat, és elkönyveltük, hogy nem 100, hanem 95 százalékos hangzást kapunk, már komolyabb gondunk nem lehetett a koncerttel. Az orgonista gyönyörűen hozta a basszusszólamot bal kezével (csak a felületes szemlélő hihette azt, hogy a bal láb tolja a basszust, ez gyakorlatilag egy gospel orgonaszólótól eltekintve nem így volt, de ez persze semmit nem von le a zene értékéből), az alsó manuálon kísért, a felsőt akkor használta, amikor improvizált.
A Leslie (orgonaeffekt) használatával kapcsolatban már némi hagyott támadási felületet: nem mindig akkor kapcsolt nagyobb sebességre, amikor a zene íve megkívánta. A zenekarvezető gitáros játékát sokkal inkább a komolyság, a megfontoltság jellemezte, mintsem a szenvedély, és „hosszú szárra engedett” virtuozitás. Sem felesleges hangok, sem ismétlődő panelek nem torzították a zenei mondanivalót, minden, amit lefogott lejátszott, végiggondolt és lényeges volt. Nem ismételte, ne dimenzionálta túl magát – annak ellenére, hogy elképesztően hosszú köröket vállalt be. Mértéktartás, szerénység, kifogyhatatlan mennyiségű zenei ötlet, gondolat jellemezte a játékát – úgy, hogy nem hagyott maga után befejezetlen futamot, torzót. Mint aki a közönség előtt komponál: itt minden hang lényeges, megalapozott, végiggondolt. Gyakorlatilag mesélt hangszerével a kezében. A dobos játékáról gyakorlatilag nincs mit mondani: annyit és akkor volt háttérben, illetve előtérben, amennyi éppen szükséges volt. És akkor és annyira volt visszafogott, illetve kirobbanóan szenvedélyes - ahogy a kompozíció kívánta. Mint egy profi középpályás futballista a bajnokcsapatban, válogatottban.
A trió után ismét a fiatal táborlakóké lett a színpad: olyan jam sessiont varázsoltak a klubba, ami felért egy koncerttel – de ha a szituációt és a meglepetés erejét is beszámítjuk, meg is haladta azt.
A csütörtöki blues nap néhány pillanatt az alábbi képre kattintva láthatja:
