Mielőtt felszállna a fehér füst Vatikánban, és megtudnánk az új pápa nevét, (izgultok-e a bíborosi cserepadon ücsörgő magyar fiú miatt?), arra gondoltam, hogy elbúcsúzom XVI. Benedek pápától, Joseph Ratzingertől, nem azért, mert rövid irányítása alatt csodadolgok történtek, hanem mert annyi orbitális baromságot olvastam a médiában vele kapcsolatban, különösen liberális oldalról.
A liberális kritikai vélemény problémája, hogy azt tekinti jó megoldásnak, amit ő ajánl. Vagyis azt tekinti jó vezetőnek, aki hasonló liberális elveket vall, mint ő. Ez önmagában nem butaság, hisz a liberalizmus szellemi gyökere Aqinói Szent Tamásnál is megtalálható, de elfelejti azt, hogy a katolicizmus lényege nem az újítás, a reformálás, hanem a dogma. Példát hozva: Isten egy, három személyben! Az már a posztmodern hülyesége, ha bármit hozzá teszek: Egy az Isten, és az is magyar.
Tegyük félre az idiótákat, és kezdjük a kellemetlen tényekkel. Pedofília, homoszexualitás, házvezetőnői rendszer. Sokan úgy vélik, hogy Benedek pápa az elmúlt pár évben nyilvánosságra került szexuális aberrációk miatt mondott le. Szó sincs róla. Kétségtelen, hogy borzalmas számok láttak napvilágot. Írországban, USA-ban, több száz kiskorú megrontásáról olvashattunk. (Különösen érdekes, hogy Magyarország patyolat tiszta. Két ok lehetséges. A mi papjaink képesek voltak szexuális hajlamaikat kordában tartani. Vagy, - attól félek, ez a helyzet – nálunk még ki se derültek ezek a bűncselekmények. Hála az állam és az egyház szoros együttműködésének.)
Én magam a Szent Lélek kegyelmének tartom, hogy végül is kiderült, mi zajlik a gyóntatószékben időnként. Miért? A papi nőtlenség – ami tipikusan katolikus vonás – összefüggött a Római Egyház gazdasági megerősödésével. A cölibátusnak mindig is pszichológiai, morális megokolást adtak: csak Jézust szeretem …, holott az volt a szerepe, hogy ne szülessenek törvényes örökösök, ami alapján az egyházi vagyon szétforgácsolódhat. És működött az elképzelés, mert lehetett egy bencés szerzetes nagyon szegény, az ő rendje mérhetetlenül gazdag volt.
Ugye, mondanom sem kell, hogy aki nem jó családapának, az nem lesz jó egy közösség vezetőjének sem? Ami kicsiben nem megy, az nagyban sem fog. Aki nem jó férjnek, az nem jó papnak sem. Isten csodálatos adománya, a szexualitás, így torzult el a hit nevében aberrált formákban. Ez nemcsak a keresztényekre igaz.
Ha most a pápa fotójára nézünk, egy öreg, fehér hajú bácsit látunk. De nem helyes a pillanatból kiindulni. Joseph Ratzinger neve először a II. Vatikáni Zsinat körül merül fel, ami a hatvanas években modernizálta a feudális katolicizmust. Hihetetlen koponyák, teológusok, papok fogtak össze, hogy válaszoljanak a modern világ kihívásaira. Hans Küng, Romano Guardini, Karl Rahner, Joseph Ratzinger, von Balthasar… ez a névsor kb. olyan, mint ha azt mondanám, Messi, Ronaldó, Kaka. A II. Vatikáni Zsinat döntései annyira meghaladták korukat, hogy mind a mai napig cél a hatvanas években történt zsinati szellem visszahozása. Erre különösen törekedett a lengyel pápa, II János Pál, akinek hittani kongregációját maga Ratzinger vezette.
Azért ő, mert a csúcsfejek között is a legcsillogóbb eszű teológus volt. II. János Pálnak meg szüksége volt egy olyan hitvédőre, aki érdemben tud válaszolni a kihívásokra. Ebben az időben terjed el Dél-Amerikában a felszabadítás teológia, ami leegyszerűsítve nem más, mint marxista társadalomkritika, és Isten hit. Olyan személy volt a római hittani kongregáció vezetője, aki érti az egyház történelmi szerepének megváltozását, ugyanakkor konzervatív, nem hisz a forradalmak megújító erejében. Amikor mennyei főnöke látni kívánja Karol Wojtylát, Joseph Ratzinger karrierje csúcsára ér, pápává választják.
Éppen könyvet írt, Jézus címmel, két kötetben, érdemes elolvasni, remek. Ezt csak azért mondom, mert megválasztása után azonnal csacsiságokat beszél, elfeledkezvén a világpolitikáról, amit már nem a római pápa határoz meg. (Ebben messze lemarad II. János Páltól.)
Amikor lemond, megmondom őszintén, először nyűgözött le. Nemcsak arról van szó, hogy Celesztin kivételével ez soha nem történt meg. Inkább az alázatossága és őszintesége tetszik, amiben bevallja, hogy sem testi, sem lelki ereje nincs ahhoz, hogy hivatalát vigye. Én hiszek neki. És mondjatok nekem olyat a világból, aki emiatt elhagyta volna a koronás bársonyszékét?
