Az egyszeri hírszerkesztő reggel átpörgeti a híreket, megnézi a politikával foglalkozó oldalakat, és azt látja, semmi sem történt és történik a hazai közéletben. Sem helyi, sem országos szinten.
Odakint tombol a háború, érdekszövetségek próbálnak megkapaszkodni vagy éppen szétszakadni, a világrend is átalakulónak látszik. Igaz, ez utóbbi azóta így van, amióta van olyan, hogy világrend.
Április 3. óta megdermedt a hazai közélet. A Fidesz csendben van, semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy most bármit is mondjon, készülnek a kormányalakításra.
Az ellenzék nincs, nem létezik, egymás hibáztatásával van elfoglalva, néha annyi életjelet adnak, hogy éppen ki dönt úgy közülük, hogy elfogadja a parlamenti mandátumot.
De a legcsendesebb a magyar társadalom. És nem vettük észre, de már az április 3-i választások előtt is az volt. Csak a Facebook hangos, de annak nincs jelentősége, nincsenek következmények, ki lehet ereszteni a gőzt. Akár ide, akár oda.
A magyar emberek beépültek az Orbán-rendszerbe. Tudják, mit lehet csinálni, és mit ne tegyenek, ha valamilyen szinten érvényesülni akarnak. Belefáradtak mindenbe, senkinek nem hisznek el semmit, és jobbnak tartják, ha maradnak a megszokott, akár kényelmessé is tehető dolgok.
Senkit sem érdekel a rendszerszintű korrupció, persze, morognak az egészségügy lassú összeomlása, az oktatás lebutítása miatt, de ezeket létező, megváltoztathatatlan ügyeknek tekintik. És belenyugszanak azzal, hogy úgysem tehetnek semmit ellene.
Ha valaki ismerősnek találja a helyzetet, nem téved. Ez a Kádár-korszak második felének hangulata, a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig. Amikor mindenki tudta a helyét, és minden működött egy adott szinten, kényelmes volt, hogy a döntéseket mások hozták meg, és felelősséget sem nagyon kellett vállalni semmiért.
Most is egyre jobban csúszunk Kelet felé, az Európai Unióban már nem is a kellemetlen rokon, hanem a küszöbön kéregető koldus szerepét játsszuk. Aki azonnal arrébb áll, ha máshol több alamizsnára számíthat, és nem oktatják ki azért, mert nem tud késsel-villával enni.
Fukuyama 1989-ben, a Szovjetunió és a keleti blokk felbomlása közben írt a történelem végéről. Akkor reális remény volt, hogy az egész világon győz a demokrácia, és csak idő kérdése, hogy eltűnjenek a háborúk.
Azóta sok minden történt, a fene gondolta volna, hogy teszünk egy vargabetűt, és - ha némileg más körítéssel és más jelszavakkal, de - visszatérünk a nyolcvanas évek végére.
Már abban is csak reménykedhetünk, hogy megint mi leszünk a legvidámabb barakk.
