Az év első napja atyai intelmekkel telt. „Elnyeltétek, megőröltétek, felemésztettétek a telhetetlen bendőtökkel a reggelit, az ebédet, a vacsorát. Ettetek reggel, délben, este, még éjjel is néha – ez így nem mehet tovább.” Mondtam a gyermekeimnek, mire a legkisebb tapsikolni kezdett. Már akkor éreztem, hogy igazi forradalomra és gyógyszerváltásra lesz szükség idén is.
Február elején összevesztem az egyik szomszéddal, minden évben elcsodálkozom, hogy éppen a földszintről akarják megmondani nekünk, mit tegyünk, hogyan gondolkozzunk idefenn. De az elmúlt évben újra lett önbecsülésünk, „a padlástér nem hagyja magát”, végre a gyerekek is a sarkukra álltak, és a legnehezebb helyzetekben is felveszik a kesztyűt. Mondjuk másnap el is veszítik.
De idén nem veszek nekik újat, tanulják meg, hogy az aprópénzért is le kell hajolni. Ráadásul (a szomszéd) folyton nyitva hagyja az ajtaját, amikor odakozmál valami a konyhájában. A másik szomszéddal viszont egész jól megvagyunk, pedig folyton üvölt a kisebb gyerek, a nagyobbik meg lövöldözik a légpisztollyal. „Nincs pezsdítőbb annál, mintha rálőnek az emberre, de nem találják el!” Vigasztaltam a sajátjaimat.
Márciusban végre megjött a tavasz, metszés, ásás a kiskertben, előkerült az elmúlt nyolcév (vagy 4 vagy 12 vagy mennyi) minden szemete, de elültettem a palántákat. Aztán nyáron a kétharmadát megették a csigák. Micsoda aljas dögök – olyan lassan másznak, hogy az ember meg is feledkezik róluk, azt hiszi, hogy sohasem érik el a veteményest, aztán az éj leple alatt rástartolnak, és reggelre se paradicsom, se bazsalikom, se bab, se borsó.
De elő a sörcsapdát, harcra fel! Igazi forradalom és trágyaváltás kell ide, vagy legalább egy jó dakota mondás! Az nem lehet, hogy még a lábujjaimat is lerágcsálják ezek az importált szörnyetegek. Nem leszek holmi gerinctelen lények kiszolgáltatottja, le a szolgamentalitással! Végül több menetet is megnyertem, de tudom, még nincs vége a háborúnak. Minden évben újra és újra meg kell védenem azt, amiért kínkeservesen megdolgoztam, azaz a palántáimat, a családi kiskertkedvezményt, meg mindenféle extrát.
„A kiskert fellendülés elé néz!” Jósoltam bátran családomnak. A gyerekek persze fanyalogtak, hogy inkább a bicaj meg a játszótér, de én már jól ismertem ezeket a kishitű nyavalygásokat. „Ne mondd a szökőkútnak, hogy soha nem iszol a vizéből”, jelentettem ki, de azt hiszem, nem nagyon értették, mire gondolok. Mindegy, gazdagabbak lettek egy bölcsességgel, és ez a lényeg.
A fiam kinőtte a focicipőjét. „Ugyan, ebben a szezonban elvagy még benne!” Mondtam neki, szigorúan a pénztárcám mélyére nézve. „A lábam tudja, ha szorít a cipő” – felelte fiam győztesen. Erre nem mondhatod azt, hogy „akkor vágd le az ujjaidat” – figyelmeztetett feleségem, és talán igaza volt. Csakhogy én már akkor tudtam, hogy ezzel eluralkodik az irigység ösztönvilága, lehúzva mindent, ami remény, siker, jövő – és igazam is volt, mert perszehogy új cipő kellett minden gyereknek.
Aztán eljött a nyár is, amit mindenki várt a családban. Két hetet vakációztunk. Viszont a gyerekek megfáztak, rögtön az első napon. „Fújjátok ki az orrotokat és aludjatok, mert holnap reggel indulunk a partra!” A tenger ugyanolyan sós volt, mint négy éve (meg 8, meg 12). Magyar polip sehol, de fogtunk pár görögöt, nem volt nehéz, rajtuk is érződött a válság, amit mi elkerültünk.
Ősszel késve bár, de beköszöntött a gombaszezon, és csökkent a rezsi. Rengeteg volt a vargánya, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, mindent újra kellett tervezni, ezért kellett egy új kosár. „Köszönet Schmitt Pálnak”, mondtam ünnepélyesen a kosárboltban, és láttam az eladón, hogy bár tiltakozni nem mer, de szemében az értetlenség szikrája csillan fel. Én viszont éreztem, hogy ezt kell mondanom. Még mindig a szívemre hallgatok.
Télen sikerült lecserélni a 10 éves Fordunkat egy 9 éves Hondára. Kerekek, gyerekek, lakás, minden van. És a Karácsony is szép volt, együtt a család, a halászlé, a rántott hal, a krumplisaláta, meg a szeretet. És persze két ünnep között az elmaradhatatlan töltött káposzta. Közben folyamatos hányinger, de csak, ha a politikusainkra gondoltam. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a hazugságok, megint elmúlt 4 év és nem változott semmi sem.
"Hova visz ez az út? Nem visz ez sehova, mi magunk megyünk rajta." Pedig senki sem kényszerít rá. Mégis ezt választjuk, önként, dalolva, alighanem idén is. Mit is mondhatok a családomnak? „Mutassuk meg áprilisban, hogy erősek és egységesek vagyunk. Fújjátok ki az orrotokat és aludjatok, mert holnap reggel indultok az oviba”.
