Egy-két napja olyan hír érkezett a rezsifrontról, amely még a legedzettebb hátországi (magyar) embereket is elgondolkodtatta egy kicsit. A hírhozók elbeszéléseiből valami olyasmi derült ki, hogy a polgárokkal nemsokára azt is közölni kell, hogy havonta mennyi pénzt takarított meg a rezsicsökkentéssel a saját társasházuk. Így döntöttek a rezsiháború vezénylő tábornokai, ezredesei, s egyéb magas rangú katonái.
A hadvezetők azt is szigorúan előírták, hogy a megtakarításokról szóló értesítéseket - ha nem is fővesztés, de súlyos büntetés terhe mellett - a közös képviselőknek kell elhelyezniük a társasházak faliújságjain, folyosóin, lépcsőházaiban. Ha egyikük-másikuk vonakodna végrehajtani az utasítást, esetleg megtagadná a parancsot, holta napjáig bánná, hogy a közös képviselői pályát választotta, figyelmeztettek a tábornokok. Engedetlenségét ugyanis azonnal megtorolná a vasszigoráról ismert fogyasztóvédelmi hivatal, könyörtelenül és alaposan megtanítaná kesztyűbe dudálni.
A hírnek meglehetős visszhangja támadt a világhálón, s - ahogy mondani szokás - a legtöbb magyar embernél kiverte a biztosítékot. Szinte nem is akadt olyan józan polgár, aki pártolta volna a hadvezetők különös elgondolását. A hátországi emberek olyanokat írtak, hogy ez már tényleg nem demokrácia, hogy az állam nem ütheti bele az orrát egy magántulajdonú társasház ügyeibe, s hogy hamarosan már a Vezér arcképét is kötelező lesz kifüggeszteni minden lépcsőházban. Némelyek még azt is beígérték, hogy ők maguk egészen biztosan letépik a szóban forgó értesítéseket, bármi történik is velük.
Hanem akad ám olyan, célszerű magyar ember is, aki egyáltalán nem osztja, sőt, nemegyszer erősen túlzónak tartja ezeket a kritikákat. Szerinte semmi baj nincsen a generálisok ötletével, nem árt, ha az ember tisztában van a saját társasháza megtakarításaival. Hiszen az is milyen üdvös, hogy ez vagy az a szolgáltató neki magának is a tudomására hozza minden hónapban, hogy mennyi pénzt takarított meg a rezsicsökkentéssel.
Ha megmosolyogják érte, akkor sem tagadja, mondja a célszerű magyar ember, hogy néha-néha előveszi a szolgáltatók leveleit, s bizony kedvtelve nézegeti őket. Jóleső melegség önti el ilyenkor, könnyűnek, puhának érzi a létezést, hiszen a megtakarításait mutató számok egyre csak híznak, gyarapodnak. S a célszerű magyar ember úgy kalkulál, hogy - ha minden így megy tovább - előbb-utóbb még egy másfél napos nyaralásra is futja belőlük.
A baj csak az, hogy sehol nem találja ezeket a megtakarításokat, hogy nincs egy fillér spórolt pénze sem. El nem tudja képzelni, hova tűnhettek a szép összegek, hiába tépelődik nap mint nap reggeltől estig, s estétől reggelig. Egyvalamire tud csak gondolni. Arra, hogy pazarol, hogy elragadta a hedonizmus, hogy rögtön szórni kezdte a pénzt, amint az isten felvitte egy kicsit a dolgát. El is határozza hát, hogy visszavesz a tempóból, hogy szerényebb életet él. Ahogyan az illik egy célszerű magyar emberhez.
