Ezen a csütörtök délután egyszerre kaptunk hideget és meleget, szakadó esőben parkoltunk, gatyarohasztó melegben távoztunk. Bent pedig, a Szombathelyi Képtár emeletén, a gyűjteményes anyag legszélén kibírhatatlan a trópusi meleg. Itt látogatható mostantól (első körben december közepéig) a 20. század egyik legjelentősebb magyar keramikusának, Schrammel Imrének az anyaga.
Szeretünk egy tárlatra kicsit előbb érkezni, nem csak a megnyitóra beesni, hogy mire a beszédekkel megspékelt ceremónia kezdetét veszi, mi már nyugiban átöblítsük magunkon a tárgyakat. Tíz perccel a kezdés előtt még csak potyadoznak, az egyik leghíresebb dunántúli keramikusművész, Németh Jánost is kibökjük (ő zalaegerszegi), nem nehéz, úgy hárman vagyunk összesen.
Mögötte haladunk, csodájuk mi is Schrammel női torzóit, maszkos figuráit, Minótauruszait, furán szétlőtt kisplasztikáit, madártetemeket halhatatlanná tevő domborműveit. Mert rajongunk mindenért ,amit anyagból, tűzből, sárból és képzőművészetből gyúrtak. És ez most komoly.
Megjön a művész, hirtelen a terem is megtelik, és még elviselhetetlenebb lesz a meleg. De mindegy. Jön a városvezetés, a polgármester és Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, akit jellegzetes frizurája miatt nem lehet nem kiszúrni a tömegből.
Ő az est fő-fő vendége, a szombathelyi születésű művész ezeréves barátja, aki nem egy munkáját maga is birtokolja.
Az apropó egyébként azon túl, hogy igazán jól esik Szombathelyen is ezt a kiállítást végigböngészni: Schrammel Imre páratlan értékű és nívójú hagyatékát a városra és a Képtárra hagyta. Ennek már egy éve, és most érett meg rá az idő és a helyzet, hogy ennek egy része - jó egynegyede - bemutatásra is kerüljön. És hogy miért épp Szombathelyre hozzák? Mert a művész 1933-ban itt látta meg napvilágot. Felsőfokú tanulmányokat aztán a Magyar Iparművészeti Főiskolán folytatott az ötvenes évek közepén, ahol Borsos Miklós és Gádor István voltak a mesterei (de keretes anyagunkban bővebben is olvashatnak életművéről.)
A mesterről még annyit érdemes tudni, hogy Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar iparművész, keramikus, a Magyar Iparművészeti Főiskola egykori rektora, az MMA rendes tagja.
A megnyitón Czenki Zsuzsanna a múzeum részéről kiemelte, hogy nagy pillanat ez nemcsak a Szombathelyi Képtár, hanem az egész helyi múzeumi éra életében, hiszen a városon kívül nem egy intézmény jelentkezett, hogy szívesen befogadná ezt a kivételes gyűjteményt. Például Pécs vagy Budapest is versengett érte. De a művész ragaszkodott hozzá, mivel itt született, legyen Szombathelyé az életmű legjava. Egyébként is van már néhány nagy gyűjtemény a szombathelyi intézmény birtokában, például a Szántó Piroska- és a Derkovits-életmű is a Képtáré.
Köszönet a Mindenhatónak
Fekete György viszont már egyenesen a jó Istennek mondott köszönetet ezért a tárlatért,
hogy engedte és akarta, és az egész magyar művelődés és kulturális és művészeti stratégia hosszútávú szempontjait is figyelembe vette avval, hogy Szombathelynek példát kell, és példát adott egy ilyen kezdeményezésre...
Fekete szerint Schrammel Imrét Simándy Józseffel, Páger Antallal és Kodály Zoltánnal kell egy sorban említeni, mert
kivételes, abszolút és egyedülálló egyénisége az elmúlt ötven év iparművészetének.
Fekete: a 21. század iparművészete tengernyi blöffel van teli
Először ötvösnek tanult, de egyetlen ötvösmunkája nála, Fekete Györgynél van. Aztán keramikus lett, de nem a fazekasságból közelített a szakmához, hanem Borsos Miklóstól tanult szobrászatot,
az ábrázolásnak az anatómiai hűségnek a mesterségbeli művek mögötti technikai és technológia felkészültségnek mesteri alkalmazására tanították.
Ellentétbe állította Schrammelt a mostani, 21. századi iparművészekkel, akiknek műveiben szerinte tengernyi blöffel találkozhatunk, olyan művek tucatjaival, amelyeknem igényelnek gondolkodást, annyi munkát, és csak az utánzás szintjén állnak.
Öt pontban aztán Fekete György bizonyítja is, miben tekinthető korszakalkotónak Schrammel munkássága:
Azt valósítja meg, amilyen az anyag szeretne lenni, ha önmaga is gondolkodni tudna.
Mi már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy a 21. század iparművészei már elkezdték-e gyúrni agyagból az apródfrizurás vudubabát.
Schrammel Imre - keramikus
1952-1957: Magyar Iparművészeti Főiskola, mesterei: Borsos Miklós, Gádor István. 1966: Munkácsy-díj; 1970: II. Országos Kerámia Biennálé I. díja; 1974: Faenzai Kerámiabiennálé aranyérme; 1971, 1984: Faenzai Kerámiabiennálé nagydíja; 1972: Vallauris-i Biennálé II. díja; 1973: AIC-ezüstérem, Calgary; 1980: VI. Országos Kerámia Biennálé I. díja; 1982: Janus Pannonius-díj; 1983: Bayerischer Staatspreis; 1987: 2. Faenzai Quadriennálé, az Európa Parlament elnökének díja; érdemes művész; 1988: Gualdo Tadino, aranyérem; 1990: Gualdo Tadino I. díj; a Művészeti Alap díja; 1991: Kossuth-díj. 1970-től a Nemzetközi Kerámia Akadémia tagja, 1981-ben vezetőségi tagja, 1986-ban alelnöke. 1958-tól a Magyar Iparművészeti Főiskola tanára; egyetemi tanár (1990). 1993-1999 között a Magyar Iparművészeti Főiskola rektora. A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem tanára, a Pécsi Képzőművészeti Mesteriskola tanára, a Művészeti Egyetemek Rektori Székének elnöke (1997); vendégtanár: Haystak Mountain School of Crafts, USA (1983), Art Didacta, Innsbruck (1987-88), Banff Centre, Kanada (1987), Europäische Akademie, Trier (1988), University of Haifa (1989).
A '60-as években természeti formákból - lopótök, csepp stb. - porcelánedényeket tervez, keresi a porcelánedény, dísztárgy formai megújításának lehetőségeit. 1969-ben megszervezi az első siklósi kerámiaszimpóziumot, ezzel megalapítja a magyar szimpóziummozgalmat, amely a nemzetközi művészcsere révén a korszerű művészeti áramlatok megismerésének hosszú ideig egyedüli fóruma.
A 160-as évek végétől kutatja az elemi erők, a természeti törvények hatását az agyagra. A samottos agyagot fémekkel keveri, 1200-1400 fok fölött égeti ki, és az égetés közben kiolvadó fémek színezik szürkére, barnára a mázatlan, durva felületeket. Belső energiáktól duzzadó, meghasadó gömbformákat, egymásra torlódó földrétegek mozgását idéző kerámiaplasztikákat készít, amelyekre 1971-ben a faenzai Kerámiabiennálé nagydíját kapta.
E korszakának fő műve a váci Művelődési Ház 1976-os hatalmas samottreliefje. A '70-es évek közepétől folytatja porcelánkísérleteit: porcelánhasábokat égetés előtt fémszállal meghasít vagy lövéssel deformál. A még puha porcelánba vágó fémszál, csapódó lövedék, szétnyíló, kibomló formákat produkál. A mulandóság dimenzióit kutatja 1977-től készített madárlenyomatain: halott madarakat samottos agyagban, kb. 1200 fokon kiégetve. A csontváz ugyan megmarad, de a testnek csak lenyomatát őrzi meg a samott.
A '80-as évek elején üreges belsejű agyagfigurákat mintáz, amelyeket puha állapotban ütéssel, hajlítással, összenyomással deformál: kutatja, hogyan viselkedik az üreges agyagfigura a különböző erők hatására. Krisztus-testet, Willendorfi Vénuszt, Köpönyeges Madonnát, Minótauruszt, férfi és női aktot mintáz, s az összenyomással groteszk és esendő régészeti leletként hatnak. 1995-1998 között újabb alkotói korszak következik, egy velencei karnevál élményéből megszületett a herendi porcelángyárban a Karnevál-sorozat: maszkos figurák fantasztikus kavalkádja, ahol a Varázsló, a Minótaurusz, a Bohóc, a Hölgyek ruháján, testén, arcán Herend régi mintakincse szürreális virágokat hajt. Nyers, nagy erejű, természetelvű kerámiaszobrászata érinti korábban a nonfiguratív, majd a figurális-posztmodern áramlatokat, de lényegében ezektől független, öntörvényű és különös maradt. Nemcsak műveivel, de elméleti, szimpóziumvezetői munkásságával, technikai találmányaival is egyik megújítója az ezredvég magyar kerámiaművészetének.
