Csak nagy jóindulattal fogható rá, hogy korábban voltam már Franciaországban. Vagy három évtizeddel ezelőtt egyik hajnalban busszal átutaztam néhány francia falun, aztán valamivel később két napig voltam ugyan Párizsban, de egyrészt egy csoport gyerekekre kellett vigyáznom, ami nem igazán kedvezett a felhőtlen turistáskodásnak, másrészt – a szülők kérésére – a kis csapat két napból egyet Disneylandben töltött.
Ami megmarad Párizsból emlékeimben, az nem feltétlen volt pozitív, de visszavágytam, kíváncsi voltam, hogy milyen valójában az az ország, amelyről mindenkinek más elképzelései vannak, a Szajna parti kávézóktól kezdve az no go zónákig.
Nem akarom az elejéről kezdeni, hogy hogyan keveredtem most éppen Strasbourgba, de amikor kiderült, hogy
ide szólít a munkám
„A helyi média nemcsak a múlt, hanem a jövő is” – Az Európa Tanácsban szólalt fel kollégánk
2022.
June
11.
11:16
, arra gondoltam, hogy magamtól valószínűleg soha nem választanám ezt a várost úti célként. De ha már így alakult, hadd szóljon, amúgy is olyan embernek tartom magam, aki maga szereti megnézni a dolgokat, mielőtt véleményt mond.
Mellékvágányon Európa egyik fővárosa
Bármilyen hihetetlen, sem Budapestről, sem Bécsből nincs közvetlen repülőjárat Strasbourgba. Így aztán lehet sakkozgatni idővel, pénzzel, átszállásokkal. Odafelé a Liszt Ferenc repülőtérről indulunk hajnalban, aztán Frankfurt, majd Brüsszel, és onnan vissza Strasbourg. Hipp-hopp, három repülés után délutánra már ott is vagyunk.
A legfurcsább a Brüsszel-Strasbourg-járat, ahol az Airbuson mindössze hatan (!) utazunk, és egyedüli csomagként a mi bőröndünk érkezik a csomagfelvételes futószalagra. Valamiért azt hittem, élénkebb a forgalom Európa két fővárosa között.
Visszafelé az út úgy egyszerűbb, hogy kacifántosabb. Merthogy olyan „repülővel” megyünk Frankfurtba, ami valójában egy távoltsági busz. Működtetője a Lufthansa, be kell csekkelni rá, még repülőgép járatszáma is van, csak éppen nem a felhők felett teszi meg a két város közötti bő kétszáz kilométert, hanem a német autópályákon. Előnye, hogy nem kell órákat ácsorogni biztonsági ellenőrzésre vagy kapunyitásra várva, hátránya, hogy a német autópályák romantikája igencsak mérsékelt.
Európa nem a bürokratákon keresztül van jelen
A híradások alapján olyan városnak képzeltem Strasbourgot , ahol egymást érik az uniós intézmények, és ellepnek mindent jól öltözött tisztviselők.
Nos, a valóság az, hogy német határ melletti, 300 ezres város nem szűkölködik fontos nemzetközi intézményekben, itt van például az Európai Parlament, az Emberi Jogok Európai Bírósága vagy az Európa Tanács, ahol én is jártam.
Ezek az épületek, vagy inkább komplexumok a városközponttól néhány kilométerre találhatók, jóval emberibbek, mint brüsszeli társaik, ráadásul nem igazán tenyerelnek rá sem a városképre, sem a hangulatra.
A helyzet az, hogy nem Strasbourg nem az itteni intézményektől lesz Európa, hanem éppen fordítva, a város önmagában Európa, annak a szebbik arca. Sűrítménye annak, ami vonzó ebben a földrészben, és ami azt a bizonyos néhány országot a legjobb hellyé teszi a bolygón, és minden bizonnyal az egész univerzumban.
Nagy szavak? Igen. Túlzás? Nem hiszem.
Na akkor elmondom, mi fogott meg Strasbourgban.
Ahogy említettem, nagy várakozásaim nem voltak, és az első benyomások ráadásul annyira nem is győztek meg. A vasútállomáson, ahova befutottunk a reptérről, éppen fegyveres rendőrök igazoltattak egy gyanús csapatot, aztán a villamoson egy meglehetően barátságtalan idős hölgy magyarázott valamit arról franciául, hogy miért nem vagyunk jó ülésen.
Aztán minél több időt töltöttünk a városban, sajnos csak órákról és szűk félnapokról volt szó, annál inkább megtetszett ez a német-francia katyvasz, nyakon öntve egy egészséges multikultival.
[gallery="36499" picture="906679 " title="A belvárosban számos utcából ki vannak tiltva az autók"]Láthatóan vannak bevándorlók, pont amennyi kell egy ekkora városba, kis vérfrissítés és munkaerő ráfér Európára, de ez nem igazán befolyásolja az alapüzenetet, hogy tudniillik igyekezzünk békében és jólétben egymás mellett élni, ehhez nem feltétlen kellenek szükségesek a multinacionális óriáscégek, no meg őrizzük meg a múltunkat, mert nagy érték.
A strasbourginak láthatóan roppant jól elvannak festői városukban, amilyen sokat dohányoznak, olyan sokat nevetnek, ücsörögnek a megannyi vízparton, és nem úgy tűnik, mintha földhöz vágnák őket az éttermi étel és italárak, amelyek úgy két háromszorosai a magyarnak.
Beszélnek nyelveket
Az sem igaz, hogy különösebb bajuk lenne az angollal. Az idegenforgalomban dolgozók remekül beszélik a nyelvet, és a többiek is próbálkoznak. Ha nem megy, sokszor nevetnek saját magukon, ami egészen más, mint amire az ember számított, vagy amit nemrég hallott egy Párizsban járt magyar élménybeszámolójából.
Persze a francia nyelv elsőbbsége megkérdőjezhetlen. Néha az idegenek számára is fontos helyeken megfeledkeznek a fordításról, ami akár aranyos is tud lenni. Mint ahogy az a nő is, akinek az egyik jegyvásárló automatával birkózva magyarázom, hogy egyetlen szót tudok franciául: „Uoi”, de ezzel egész jól elvagyok. Azt mondja, szerinte még kettő még biztos megy: „Bonjour”’ és a „merci”, és igaza van.
Érdemes-e eljönni ide turistaként?
Nem tudom a kérdésre a választ. Az biztos, hogy sok belföldi turista érkezik a városba, és jócskán hallunk német hangokat is, de ők lehet, csak 5 kilométerről odébbról érkeztek.
Strasbourg turisztikai kínálata meglehetősen limitált, de ami van, az nagyon karakteres. Az óváros egy folyók közé zárt, kb. fél négyzetkilométeres élő múzeum (amúgy UNESCO örökség), egy káprázatos székesegyházzal, ami több mint kétszáz évig a világ legmagasabb épülete volt.
Vannak aztán a középkorból itt maradt komplett utcák és egy La Petite France nevű víziváros is, ahol az Ill nevű folyót valamiért több csatornába terelték az ősök, akiknek nemcsak a szelleme, de egykori épületeik is itt maradtak.
A történelmi és építészeti finomágokra fogékonyak bizonyára napokat, heteket is tudnak itt és a város egyéb helyszínein tölteni, de a felszín egy fél nap alatt lejárható. Legalábbis azt hisszük, nekünk sikerült.
Talán akkor közelítjük meg helyesen a hely lényegét, ha azt mondjuk, hogy az egyik utazási oldal beválasztotta Strasbourgot a világ 10 legromantikusabb városai közé. Van benne valami. A régi házak, a girbegurba utcák, csatornák, a hidak, a villamosok, a vízparti borozók és az apró üzletek, éttermek, meseszerű díszleteket adnak a csatangolásokhoz, a nagy beszélgetésekhez és vallomásokhoz.
De még ez sem jelentene sokat
A fentiek fontosak, de mit sem érnének, ha nem lenne ott az a fránya szervezettség, ami mindig lebilincseli az Európa keleti feléből érkezőket. Ez részben azon alapul, hogy a polgárok elhiszik, hogy a politikai döntéshozók az ő érdekeiket veszik figyelemre, cserében betartják a játékszabályokat.
Nem azt mondom, hogy az itt élők, nem mennek át a piros lámpán, mert ugyanúgy átmennek, mint Budapesten, de mondjuk megveszik a buszjegyet, nem szórják szét a szemetet, rendbe tartják a házuk környékét és talán még a helyi adókkal sincs gondjuk.
Így aztán gondozottak a közterek, épülnek a formabontó, extrém középületek (ebben mindig jók voltak a franciák) és egyáltalán, láthatóan simán és olajozottan működnek a dolgok.
Közlekedés
Szinte átláthatatlanul bonyolult a tömegközlekedés jegyrendszere, de biztos, hogy mindenki megtalálja azt, ami miatt érdemes buszra vagy villamosra szállnia.
Olyan jegyet is árulnak például, ami bármilyen vonatra érvényes a reptér és a város között, aztán pedig másfél órán keresztül korlátlanul lehet vele használni a város tömegközlekedését. A kissé futurisztikus villamosok olyan jól elvisznek mindenhova, hogy a buszokat ki sem próbáljuk.
De a legfeltűnőbb talán a kerékpározás hihetetlen népszerűsége.
Gyakorlatilag bárhonnan, bárhogyan és bármilyen bicikli előbukkanhat valaki, úgy tűnik, hogy rájuk semmilyen szabály nem vonatkozik, és ez az égvilágon senkit nem zavar. A kedvencem a családi bicikli, aminek az elejére egy kis utazófülke van a gyerek számára.
Szándékosan kimentem az egyik külvárosba megnézni, hogy vannak-e gettók, amikből azért nincs hiány mondjuk Párizs környékén. Nos, nem voltak (arrafelé legalábbis), viszont némi meglepetéssel tapasztaltam, hogy a villamos átmegy a Rajnán, ahol már Németország (Kehl városa) van. Három megállón keresztül a bemondó németül közli a megállók nevét, aztán a jármű visszafordul Franciaországba. Nemcsak szimbolikus, de gyakorlatias is egyben.
Itt is el-elsuhan egy Tesla, van Porsche és böhöm nagy Mercedes, de az autók 90 százaléka középkategóriás vagy kicsi. Csilivili SUV-ből alig látunk, láthatóan sokkal népszerűbbek a kicsike, Peugeot-ok, Renault-k, Toyoták. Valószínűleg racionális döntések eredményei.
Irigyeljük-e őket?
Talán igen. Legalább is bizonyos tekintetben. Tudom én, hogy gyarmati múlt, kizsákmányolás, harácsolás, és nem is hiszem, hogy pontosan ezt a mintát kellene követni, vagy hogy egyáltalán bármilyen mintát kellene követni.
De jó látni, hogy a működő Európa eszménye nem valamiféle elvont, zavaros eszme, politikai ígéret, amiben vagy hiszünk, vagy nem, hanem a megvalósult gyakorlat.
Teljességgel érthetetlen és abszurd, és némileg félelmetes, hogy valaki nem ehhez szeretne közelíteni, hanem ez ellen küzd hangulatkeltés, álhírek és propaganda-hadsereg bevetésével, a közélet módszeres mérgezésével.
Én meg úgy vagyok vele, hogy amikor az Ill folyó partján üldögélek a hajóból átalakított a borozóteraszon, nézem a naplementét a lobogó gyertyák és a jó kedélyű helyiek között, akkor azzal hessentem el, hogy átszámoljam az árakat forintra, hogy úgysem lehet megmondani, mennyit ér az, amikor az ember úgy igazából európainak érzi magát.
