A kormányfő a napokban jelentette be, hogy a szokásosnál is fárasztóbb, munkásabb volt számára az év első fele, úgyhogy muszáj kivennie két hét szabadságot. Legendás, a szeget mindig pontosan a fején eltaláló humora most sem hagyta cserben, hiszen hozzátette: lemerültek az akkumulátorai, éppen ezért halaszthatatlanul fel kell töltenie őket.
Talán három nap összejön
Ennél frappánsabban aligha lehet rámutatni a szabadság, a pihenés fontosságára, ráadásul jó szerzőtől kölcsönözni sosem szégyen, így hát mi is azt kérdeztük meg egy-két magyar embertől, hogy hol tölti fel lemerült akkumulátorait.
Keresztúri Gyula kőműves mester és brigádja hetek óta egy üzlethelyiség átalakításán dolgozik Szombathely belvárosában. Szorítja őket a határidő, igazság szerint nem állhatnának meg egy percre sem egész nap, de a mester most az egyszer hajlandó kivételt tenni.
- Hát hogyne, az embernek folytonosan lemerülnek az akkumulátorai - mondja Keresztúri Gyula -, de nekem nem lesz két hetem a feltöltésükre. Talán három nap most összejön tizenkét év után, és le tudunk menni a feleségemmel meg a két gyerekkel Fonyódra.
Nem futja többre
- Ezek szerint nem nyaraltak tizenkét éve? - nézünk nagyot fotós kollégámmal. - Hát, nem, ez az igazság. Egyszer-egyszer azért lementünk a Balatonra, de csak vasárnaponként. Reggel indultunk, este meg jöttünk is, mert hétfőn ugye kezdődött a munka… De mondom, talán most… Bár ez sem lesz valami nagy nyaralás…
- Ha minden jól megy, olcsón tudunk bérelni egy házat, s a fürdés is ingyen lesz, mert a szabad strandra járunk majd. Hát így… Mostanában nem futja többre, mert haldoklik az építőipar, alig akad munka. De optimisták vagyunk, mert így tudunk csak életben maradni.
Három háborítatlan nap
Kocsis György cipész mester, aki műhelyében fogad bennünket, nyolc évvel ezelőtt töltötte fel utoljára megfelelően lemerült akkumulátorait, akkor sikerült, igaz, örökség révén, egy hetet a horvát tengerparton töltenie a családjával.
- Nem, azóta nem voltam nyaralni - mondja a mester -, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Az akkumulátoraim, ha már mindenáron ragaszkodnak ehhez a hülye megfogalmazáshoz, persze hogy le vannak merülve a végtelenségig, de nem tudok mit tenni. Már annak is nagyon kell örülnöm, ha vasárnaponként elmehetek pár órára horgászni, vagy jut időm egy kis otthoni zenehallgatásra.
- Az az igazság, hogy én már nem is nagyon vágyom nyaralásra. Bőven kiegyeznék azzal is, ha akadna három háborítatlan napom, amikor nem kellene találkoznom senkivel, amikor nem kellene azon gondolkodnom, hogy kinek milyen munkát ígértem, hogy milyen csekket kell feladnom...
Szomorú világ
- Mindegy, szomorú világ ez, az ember dolgozik becsületesen látástól vakulásig, közben meg azt látja, hogy mások seggnyalással, lopással, csalással, mindenféle zászlók alá való beállással sokkal jobban érvényesülnek… Hát, ennyit az akkumulátorokról, uraim.
A műhely mellett éppen szemétkonténereket ürítenek a SZOVA munkatársai, természetesen őket is megkérdezzük az akkumulátoraik állapotáról. - Feltölteném én is őket, de miből? Ezt mondják meg nekem - tart egy kis munkaszünetet az egyik dolgozó. - Mert ebből a fizetésből aztán maguk se nyaralnának… Nem is voltam én még nyaralni soha. Egyáltalán…
Többet már nem mond a sárga ruhás ember, mert amikor a nevét kérdezzük, két feltartott tenyerével elhárít bennünket, és felkapaszkodik az induló autóra.
Aki még a Balatont sem látta
Katalin nyugdíjas már, de van egy kis varrodája a lakótelepen. Ő is szívesen lát bennünket a műhelyében, de hiába győzködjük, se a vezetéknevét nem hajlandó elárulni, se fényképet nem enged készíteni magáról. - Nem szeretném - mondja halkan, de határozottan -, beszélgessünk csak.
Így is teszünk, s csakhamar kiderül, hogy Katalin akkor nyaralt utoljára, amikor gyermekei, akik már mind felnőttek, még kicsik voltak. - Egyszerűen nem jut pénz nyaralásra - mondja asszony. - Tudják, mennyi a nyugdíjam? Megmondom, ötvenkétezer forint. Maguk szerint ez elég csak a rezsire?
- S a műhely is éppen hogy hoz valamit. Csak apró javításokat kérnek az emberek, ruhát már nemigen csináltat senki… Úgyhogy nekem az a kikapcsolódás, ha az unokáimmal lehetek. Egyébként ha hiszik, ha nem, én még a Balatont sem láttam, csak a tévében. Természetesen nem hisszük. - De, de, pedig ez az igazság - bólogat a nyugdíjas varrónő.
Jól működő telepek
Horváth Somát a szombathelyi Fő téren állítjuk meg, s kérjük arra, hogy elemezze egy kicsit a kedvünkért az akkumulátorait. A fiatal vállalkozó nem is kéreti magát egy percig sem, rögtön a tudtunkra adja, hogy az ő telepei egészen biztosan nincsenek olyan rossz állapotban, mint a miniszterelnök úréi, sőt, kimondottan jól szuperálnak.
Éppen ezért ő a nyarat is akkumulátorokra kapcsolva tölti, a következő hetekben egy kis fűnyírás és sövényalakítgatás vár rá a család Balaton-parti nyaralójában, persze némi kajakozgatással, kenuzgatással összekötve. Azt szokták mondani, így a vállalkozó, hogy amíg fiatal az ember, addig ne panaszkodjon, tegye inkább a dolgát, pihenni ráér később is. S ő nem is panaszkodik.
Jelez a szervezet
Várkony Levente érkezésünkkor éppen az időjárás várható alakulását bogarássza a neten kis, szintén Fő téri üzletében. A Balatonra készül ő is a családjával, mert maga is úgy érzi, hogy lassan-lassan lemerülnek az akkumulátorai.
- Ha az ember minden évben ugyanabban az időben megy el nyaralni, akkor a szervezete automatikusan és pontosan jelzi, hogy mikor elég a hajtásból, hogy mikor kell egy kicsit megpihenni - mondja az üzletvezető. - S mi mindig ilyenkor megyünk el, s csakis a Balatonra. Nekem tényleg a Balaton a Riviéra.
- Tapolcai gyerek vagyok, rengeteg időt töltöttem Révfülöpön, mondom, nagyon szeretem a tavat. S nekünk egyelőre nincs okunk különösebb panaszra, örülünk annak, hogy megengedhetünk magunknak egy kis nyaralást. Egyet kívánok csak, azt, hogy ez sokáig maradjon még így. Na persze mi is mindent megteszünk azért, hogy így maradjon.
Gazdálkodási válság
Gombás Imre fodrász sem tesz ki bennünket azonmód abból a belvárosi üzletből, ahol dolgozik, sőt, mindenféle noszogatás nélkül hajlandó beszélni a maga akkumulátorairól. - Le vannak merülve rettenetesen - ismeri el kis mosollyal a mester -, de nekem nincs két hetem nyaralásra mostanában. Egyszerűen úgy alakultak a dolgaim, hogy nem engedhetek meg magamnak hosszabb, de ha őszinte akarok lenni, még rövidebb pihenőt sem.
- Régebben persze ez nem így volt, 2008-ig minden évben elmentünk a családommal Olaszországba. Béreltünk egy apartmant, sütöttünk-főztünk, rendben volt minden. De amióta beütött ez a
gazdálkodási válság,
vége a jobb világnak. Persze leginkább nálunk, Magyarországon, mert szerintem ez a gazdálkodási válság, direkt nevezem így, csak minket sújtott, más országokat nem.Az elveszett kosár
- Máshol azért még mindig sok mindenre jut az ember gyermekének. Nálunk meg, legalábbis amióta én az eszemet tudom, állandóan azt hajtogatják a politikusok, hogy most már csak egy kicsit kell várni a jobb élet eljöveteléig. Sosem felejtem el, egyszer, amikor még fiatal fodrásztanuló voltam, bejött az egyik óránkra a szolgáltatóházba a Bors Zoltán, a megyei tanácselnök.
- Kicsit sétálgatott közöttünk, nézegetett bennünket, aztán egyszer csak azt mondta az oktatónknak: Gézám, ez az év még egy kicsit nehéz lesz, de a következő évtől kezdve mindenki, pénztől függetlenül, egyformán meríthet a bőség kosarából... Hát, szerintem ezt a kosarat azóta sem találtuk meg. Sajnos, ez a helyzet.
